A bemelegedés
jelentősége
J.
L. Moreno azt tanította, hogy minden a bemelegedéstől függ (személyes közlés: Dr.
G. M. Clayton[i]).
Ez
a mondat – és ennek a mondatnak a megértése – alapvető változást hozott a
hozzáállásomban, gondolkodásomban, a tevékenységemben. Segített felismerni megélt
összefüggéseket, mint amikor felgyullad a lámpa egy sötét szobában, ahol rendet
kívánok tenni. Eredményeként harmonikusabb működéshez, teljesebb élményekhez
jutottam.
Az ideális
playback-előadás
Az
én fejemben egy ideális playback-előadáson – szabad légkörben, pozitív, várakozásteli,
jó hangulatban – a nézőkkel közös kreatív alkotásként sokszínű, változatos,
személyesen megélt és fontosnak tartott életteli élmények hangzanak el, és
ezeket művészi átéléssel játssza el egy társulat. A hétköznapiságtól
elemelkedve, művészi élményt nyújtva születik meg az előadás, erős érzéseket,
katartikus megélést kiváltva minden jelenlévőből. Playback-társulat tagjaként
igazi jutalomjátékként lehet megélni, amikor a közönség jól rá van hangolódva
az előadásra, egymásra és az
előadás
témájára. A megszólaló mesélők nyíltan és természetesen tudják kifejezni magukat.
Kezdettől jó hangulat alakul ki, egyik elmesélt élmény, illetve történet hozza a
másikat, a megszólalók egymásnak csinálnak kedvet az élmények megosztására.
A
megfelelő ráhangolódás megnyilvánul az egymással megosztott élmények életteliségében,
személyességében, mélyen emberi voltában, és akár meg sem jelenik a bemelegedés
hiányából fakadó sematikus, sablonos, közhelyes, személytelenségében „sterilen
embertelen” kommunikáció. A sikeres előadás kiváltja a nézők tapsban is
kifejeződő megelégedését. A közönség tagjai megérintődve, a saját élményeikkel,
történeteikkel kapcsolatba kerülve, azokat újraélve és -gondolva indulnak haza.
Írásom célja ennek elősegítése.
Rajtunk múlik? Hogyan?
Ha
társulatunk nem csupán a véletlenre akarja építeni, bízni az előadás sikerének esélyeit
– jó, ha tudunk arra hangolódni, hogy megtegyük a magunkét ennek eléréséhez –,
akkor fontos kérdésekkel találjuk szemben magunkat. Mit tehetünk ennek
érdekében mi, mint társulat? Milyen célokat érdemes magunk előtt látni és milyen
utak, milyen útelágazásokkal vezetnek el bennünket ezekhez? Kinek van erre lehetősége,
kinek van ezzel dolga és az miben áll?
Úgy
gondolom, érdemes látnunk, hogy ha van egy jó víziónk, ha élünk a lehetőségeinkkel
az események befolyásolására, a történések irányítására, akkor tehetünk azért,
hogy a „csillag felragyogjon”. A hagyományos színházban a rendező állítja a
színpadra a darabot, igazgatja a színészeket, vezeti a próbákat. A playback-színházban
leginkább a játékmester szerepe kínál lehetőségeket az irányításra, kezdeményezésekre,
de a társulat minden tagja hozzá tud járulni a megfelelő ráhangolódás
kialakulásához.
Közösség
Jacob
Levy Moreno úgy gondolt a jól működő közösségre, mint olyan csoportra, ahol mindenki
mindenkinek a „segéd-én”-je (auxilliary), vagyis a maga lehetőségei szerint hozzájárul
a másik jó működéséhez, céljainak megvalósításához. Mai, változó – egyszerre
globalizálódó és atomizálódó – világunkban könnyebb kapcsolatba kerülni ennek
fontosságával, mint valaha. Az összetartozás megélése alapszükségletünk, az
együttműködés az emberi lét alapja, hiánya kínzó, fájdalmas élmény és nehezen leküzdhető
hátrány. A playback nem szóló műfaj – a jó csapatjáték, a színpadon lévők
összhangja, valamennyiük jó kapcsolódása szólítja meg, bűvöli el a nézőt és hívja
meg a közös alkotásra.
Nagyvonalúság (másokkal és
önmagunkkal)
A
playback-színház a nagyvonalúság elvére épül. A műfaj kívánalmának megfelelően arra
törekszünk, hogy jó helyzetbe hozzuk a közönséget, a mindenkori mesélőt. Ennek
érdekében alázatra van szükségünk. A saját személyünket, szempontjainkat, elvárásainkat
és ítéleteinket időlegesen háttérbe helyezzük. Saját igényeinket az adott
helyzetben alárendeljük a célnak, a létrehozandó alkotásnak, de a rögtönzésben
megszülető produkciónkban nem a tökéletesség a mércénk. Ahhoz, hogy
felszabadultan, játékosan lehessünk jelen, saját magunkkal szemben is nagyvonalúnak
kell tudnunk lenni, perfekcionizmus nélkül. Ebben a műfajban a helyzet és a
mindenkori közönség nem tökéletességet vár tőlünk, hanem azt, hogy tegyük meg a
tőlünk telhetőt, és az „elég jó” legyen. Jó, ha tudjuk, hogy egy személyes
kapcsolatban senki sem tud többet adni annál a másiknak, mint ha saját magát
adja, egészen.
Ráhangolódás és/vagy bemelegedés
A
„warm-up” kifejezést esetenként különböző módon, bemelegedésnek vagy ráhangolódásnak
fordítjuk magyar nyelvre. Ahogyan én gondolok erre a fogalomra, ezt pontosabban
fejeznénk ki, ha ráhangolódásként és bemelegedésként írnánk le. A ráhangolódás
szükségképpen interperszonális folyamat, minimálisan két szereplőt feltételez:
„A” ráhangolódik „B”-re. A bemelegedés önmagában felfogható akár intraperszonális
folyamatként is, az adott személy, „A” állapotváltozásaként, jobb működésre
képessé válásaként. Gyanúm szerint ez a két folyamat valójában egy folyamat
érdemben elválaszthatatlan két oldala vagy aspektusa. Sui generis szociális
lényekként, kapcsolatainkban tudunk önmagunkká válni, élni az életünket, bemelegedni-ráhangolódni.
Moreno ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egyén fikció. Mások nélkül – izoláltan,
magunkba zártan létezve – nem élhetünk emberi életet.
Miközben
keresgélem, megfogalmazom és leírom ezeket a gondolataimat, tudatossá válik
bennem annak fontossága, hogy ráhangolódjak az olvasóra, aki majd reményeim
szerint érdeklődéssel és az olvasottakat hasznosnak megélve lapozgatja
írásomat. Ebben az értelemben gondolkodva törekszem gondolataim megfogalmazására.
Elfogadó légkör
A
jó playback-előadás lehetőséget kínál, hogy aki akarja, az megoszthassa
másokkal egy számára fontos élményét. Ahhoz, hogy személyes élményeinket meg
tudjuk osztani másokkal, tudnunk kell, hogy elfogadó közeg vesz körül
bennünket, nem kell elutasítástól, súlyos kritikától tartanunk. Ha átélhetjük,
hogy mások elfogadják ezt a megélésünket, az lehetővé teszi számunkra, hogy mi
magunk is jobban el tudjuk fogadni és értékelni tudjuk saját magunkat.
A
nézők számára mással össze nem vethetően vonzó lehetőség eleven, életteli, egymást
elfogadó és jól együttműködő emberekkel találkozni a színpadon, akik jól érzik
magukat abban, amit csinálnak. Az ilyen élmények igazi lelki fürdőként hatnak,
katarzist váltanak ki a jelenlévőkből. Kedvet teremtenek a nézőknek ahhoz, hogy
– aktív résztvevőként is kapcsolódva – történetüket megosszák a társulattal és
a közönség többi tagjával. Ugyanakkor megterheli a nézőket, ha energiátlan, egymáshoz
kapcsolódni nem tudó, egymást, illetve egymás kezdeményezéseit figyelmen kívül
hagyó vagy visszautasító személyeket kell néznie. Ezekben a helyzetekben nem
születik meg bennünk a vágy, hogy mélyen személyes, számunkra fontos
élményeinket megosszuk a többi jelenlévővel. Nem tud megszületni a bízni tudásunk
abban a tekintetben, hogy velem, az én élményemmel majd kivételesen jól fognak
bánni.
A felkészülés az
előadásra, a próba
A bemelegedés folyamata
Próbáinkon,
előadásainkra készülve – a bemelegedés fontosságával számolva – időt szánunk
arra, hogy megfelelő állapotba kerüljünk a közös munkához, játékhoz. Nagyon
fontosnak tartjuk olyan helyzet megteremtését, ami alkalmat és időt ad az
önmagunkkal és egymással történő kapcsolatteremtésre, ami lehetővé teszi, hogy
ráhangolódjunk a saját megélésünkre, aktuális élményeinkre, érzéseinkre. Társulatunk
általában két és fél órával az előadásaink kezdete előtt találkozik, hogy felkészüljünk
a fellépésre. Az idők folyamán egyre inkább rátanultunk, hogy személy szerint
valamennyien felelősséget vállaljunk a saját megfelelő ráhangolódásunkért, tegyünk
a megfelelő fizikai és lelki készenlétünkért.
Nem
teremt jó feltételeket a másokra történő ráhangolódáshoz, ha nem vagyunk kapcsolatban
a saját lényünkkel, állapotunkkal, helyzetünkkel, érzéseinkkel, vágyainkkal,
céljainkkal. Ahhoz, hogy figyelmet tudjunk szentelni másoknak, lehetőséget kell
kapnunk, hogy figyelembe ve(tet)hessük saját magunkat. Ehhez szabadnak kell
éreznünk magunkat önmagunk kifejezésére.
A figyelem teremtő ereje
Társulatunkban
gyakran alkalmazzuk az annak idején Jonathan Fox által Magyarországon
bemutatott módszert, amelyben körben ülve, egymás után mindenkinek alkalma
nyílik a mellette ülő „játékmesternek” elmondania azt, ahogyan érzi magát, ami
aktuálisan foglalkoztatja – hogy azután a vele szemben ülő három társunk egy
élő szoborban megmutassa ezt neki. Ezekben a helyzetekben – amelyekben időt
adunk egymásnak és saját magunknak – jó lehetőségek születnek arra, hogy
kapcsolódhassunk saját magunkhoz, hogy személyes szinten fejezhessük ki
magunkat, illetve hogy jól érzékeljük egymást és jól tudjunk kapcsolódni
egymáshoz. Ha ezzel kezdődik a próbánk, akkor ezekben a helyzetekben
színészszerepben még kevéssé vagyunk fizikailag bemelegedve önmagunk életteli
kifejezésére, de megteremtődik egy olyan tér, amiben teljes odafordulással
tudunk kapcsolódni egymás megélései, fontos élményei felé. Gyakran élünk meg
mély és intenzív emberi találkozásokat, amelyek egymás életének résztvevőivé is
tesznek bennünket. Erősíti a kapcsolatrendszerünket, segít bennünket egymás
elfogadásában és annak megélésében, lehetővé teszi spontaneitásunk
felerősödését. A kialakuló otthonosság érzése kedvet teremt a közös játékra,
közös alkotásra való ráhangolódásra, a próba további részére.
Kapcsolódás a társakhoz
Nyilván
másképpen tudunk kapcsolatba lépni egymással is, ha tudjuk, hogy a másikat
éppen mi foglalkoztatja, milyen állapotban van. Amikor fellépésre készülök, fontos
tudnom, hogy a társulat tagjai a legfontosabb meghatározói annak, ami számomra
egyáltalán lehetségessé válik az előadáson. Egy kreatív folyamat közös alakítói,
főszereplői vagyunk, akik arra készülünk, hogy a színpad üres terét élettelivé varázsoljuk,
hogy létrehozzunk valami eddig sohasem voltat. A mesélő élményét, történetét
rögtönözve, improvizálva kell megjelenítenünk. Ez különösen fontossá teszi,
hogy tudjunk egymáshoz alkalmazkodni, kapcsolódni.
Rá
kell hangolódnunk a mindenkori mesélőre, nyitottá, befogadóvá kell válnunk az ő
élményére – bármilyen területéhez tartozik is ez az életnek. Mások számára
fontos szerepeket kell felvennünk és alakítanunk. Képessé kell válnunk a
művészi kifejezésre. Ez a folyamat megkívánja, hogy képesek legyünk
megváltozott tudatállapotba kerülni, amiben megváltozik az idő és a tér, amiben
kilépünk saját személyes világunkból, és más, a megszokottól eltérő módon
nézünk rá a világra, az életre.
A mozgás
Több
módja is van annak, hogy ezt megteremtsük. Jó, ha egy társulat tagjai
használják, megosztják az ezt szolgáló tapasztalataikat, módszereiket,
jártasságukat. Van, amikor valamilyen közös aktivitással kezdjük a próbát. Gyakran
hangolódunk mozgással (séta, járás, tánc), amihez kapcsolódik a figyelmünk
ráirányítása a helyzet, a tér, a testünk vagy a mozgásunk bizonyos
vonatkozásaira. Megtornáztatjuk a tagjainkat, átmozgatjuk izmainkat és
ízületeinket, nyújtunk-nyújtózkodunk, felgyorsítjuk, vagy éppen lelassítjuk a
mozgásunkat. Ebbe a jóga-, illetve a mozgás- és táncterápiás gyakorlatok is jól
bekapcsolhatóak. Mozoghatunk szólóban, párban, kiscsoportokban, vagy
valamennyien együtt és ezeket váltogatva is.
Ehhez
zenét (élő zenét vagy zenei felvételt) is szoktunk használni. Fontos, hogy a
mozgásunk része legyen az aktivitás, a játékosság, a belső szabadság. A mozgás serkenti
a jobb agyfélteke működését, az érzelmek bekapcsolódását. A keleti színházi gondolkodásban
a színpadon minden mozgás: tánc, minden megszólalás: zene. A bemelegítésünk
hozzájárul, hogy a színpadi jelenlétünk érzékennyé, mozgásunk dinamikussá,
árnyaltan kifejezővé, esztétikussá, áramlóvá válhasson.
Az érintés ereje
Moreno
azt tartotta, hogy a test bemelegítése a lélek bemelegítése. A fizikai bemelegítésünkhöz
kapcsolódóan, olyan helyzeteket is teremtünk, amelyekben egymással is fizikai
kontaktusba kerülünk, érintjük egymást. Az érintés a legősibb érzékelésmódunk,
kapcsolódásunk a világhoz.
Ez
olyanfajta intimitást hoz létre, ami feltételezi – és egyben építi is – a
bizalmat. Az érintés révén egymás elfogadását közvetlen, fizikai formában,
mélyebb szinten tudjuk megélni. Ez felszabadítóan, bátorítóan hat, lehetővé
téve, hogy szokatlan, újszerű, a hétköznapitól eltérő módokon és formákban is
kifejezzük magunkat, kilépve a klisék, sablonok közhelyes megnyilvánulásai
köréből.
Csapat
Az
együttműködésre, csapatmunkára való ráhangolódás teremti meg a fellépők biztonságérzetét.
Ez teszi lehetővé a játék, a fantázia világába történő elmerülést. Annak zavara
ugyanakkor megtöri a varázst, kizökkent az „ott és akkor” bűvös megéléséből s
visszaránt az „itt és most” rideg valóságába. A játékosok élményét is alapvetően
meghatározza, hogy milyen szinten tudnak együttműködni.
A
jó (együtt)működéshez képessé kell válnunk kapcsolódni egymáshoz, lehetőleg még
a finom rezdülések szintjén is észlelve és lereagálva egymás megnyilvánulásait.
A színpadon játszva szükségünk van arra, hogy megélhessük, amit teszünk, amit kifejezünk,
mert azzal hatni tudunk (egymásra is), válaszokat, kapcsolódásokat tudunk
kiváltani (a társainkból és) a nézőkből. Ha ez a kommunikáció, kölcsönhatás működik,
akkor kialakul a teremben a színpad és a nézőtér között egy egymásra hangolódás,
együttrezgés, „közös ritmus, közös lélegzés”.
Játék
Bemelegítésünk
fontos része, amikor közös játékokban veszünk részt. Ilyenkor – miközben a
mindennapi valóságból kilépve feléled „gyermeki”, játékos, kreatív énünk, emelkedik
a spontaneitásunk szintje – átadjuk magunkat a közös játék örömének, élvezetének,
szabadságának. Ez az állapot kedvez annak is, hogy sematikus viszonyulás
helyett „friss szemmel” ránézve, belső szabadságunkat megélve tudjunk bekapcsolódni
a különböző helyzetekbe.
Ezek
a játékok nagyon sokfélék, az egyszerű népi gyermekjátékoktól a figyelem-összpontosítást
és együttműködést igénylő játékos feladatokon át a színjátszással kapcsolatos
játékos feladatokig. Arra hangolnak bennünket, hogy a helyzetben a lehetőségeket
keressük a magunk számára, kiszabadulva a „kell”-ek béklyóiból. A nézők
élményeinek lejátszásánál is lényeges elem a játékosság, akkor is, amikor nehéz
élmények kerülnek a színpadra, mert segít kimozdulni a bemerevedett viszonyulásból,
gondolkodásból.
Egy példa:
Feleségem gyermekkorából felidézett egy mondókával kísért játékot – „Kecske
ment a kiskertbe” –, amit az édesanyja segített Erdélyből pontosítani, hogy
aztán lejátszhassuk egy próbánkon a társulatunkban. Örömmel, lelkesen, felszabadultan,
sok nevetéssel kísérve, a gyerekkor szabadságának édes ízeit ízlelgetve
játszottuk. Nagyon felszabadító hatással volt mindannyiunkra, jól bemelegedtünk.
A játék úgy zajlik, hogy a tagok – egymás kezét fogva – körben állnak, a kör
közepén van egyvalaki, aki a „kecske” és a körön kívül járkál a „gazda”. A
„gazda” fennhangon szólítja a kecskét: „Kecske-becske, mit keresel az én
kertemben?” Erre a „kecske” kecskehangon válaszol: „Káposztát ennék, ha volna!”
Mire a „gazda”: „Aztán kapáltad-e?” „Még most is kapálom” – mekegi a „kecske”,
megfelelő lábmozdulatokkal kísérve. „Aztán öntözted-e?” – hangzik a gazda
következő kérdése. „Még most is öntözöm” – a megfelelő hanggal, mozdulattal
kísérve a „kecske” részéről. „Aztán nem félsz, hogy elkaplak?” – kérdi a
„gazda”. „Nem, itt is luk, ott is luk, elszaladok!” – mondja a „kecske”, és már
szalad is, mert ekkor a „gazda” megpróbálja megfogni. A körben állók a kecske
pártján vannak, őt a karjukat felemelve engedik szabadon szaladni, a „gazda”
közeledtére leengedik a karjukat, akadályt képezve előtte. Így folytatódik a
kergetőzés a körön belül és kívül, amíg a „gazda” meg nem fogja a „kecskét”.
Ekkor a kecskéből lesz „gazda” és valaki más áll a kör közepére „kecskének”.
Hang
A
hangunk, hangszálaink bemelegítése fontos ahhoz, hogy képesek legyünk hanggal
betölteni a nézőteret, hogy az egész teremben hallhatóak legyünk, hogy a
játékunk minden néző számára érthető, követhető legyen. Logopédiai gyakorló játékok,
gyakorlatok, mondókák, játékos hangképzések, közös hangimprovizációk és éneklés
során „birtokba vesszük” a hangunkat. A hangunk kifejezővé válása mellett fontos
elérnünk, hogy a megfelelő hangerő is a rendelkezésünkre álljon.
A
hang energiája az egyik fontos hatóeszközünk a közönség bemelegítésére, energizálására.
Ha a társulat megfelelő keretek között, jól használja a hang erejét, az
élénkebbé, aktívabbá teszi a nézőket is, akik egymásra is élénkítően,
aktivizálóan hatnak. Így jótékonyan megnövekszik a teremben kialakuló általános
energiaszint, ami segíti a színészek munkáját, az előadás sikerét.
Elvegyülni és kiválni
A
playback-színházban a színpadi szereplés a színészektől megkívánja, hogy egyformán
képesek legyenek „elvegyülni és kiválni”. Az egyes kis technikák és a történetlejátszás
egyaránt a jelenlét különböző módjait kívánja a színészektől. Fontos, hogy a
megfelelő helyzetekben alkalmanként tudjunk fegyelmezetten elhallgatni,
mozdulatlanná válni, ha szükséges, háttérbe vonulni, illetve „untermann”-ként
együttműködve felerősíteni társunk játékának hatását, a nézők figyelmének megfelelő
koncentrálódását. Esetenként „szolgaian” beilleszkedni a kialakuló képbe, a
jelenet adott kereteibe, illeszkedve társaink játékához. Más helyzetek megkívánhatják,
hogy valaki képes legyen egyedül, akár viszonylag tartósan is magára vonni és
ezen keresztül lekötni a nézők figyelmét. Ilyenkor el kell tudni viselni
annak
a feszültségét, hogy minden szempár rám szegeződik, hogy „produkálnom” kell
magam. Kitartva egy helyzetet, kitöltve egy bizonyos időtartamot a
lejátszásban, lehetővé tudjuk tenni, hogy a néző élménye ehhez kapcsolódóan
elmélyedhessen. Hogy átélhessen valamit, amivel szeretnénk őt kapcsolatba
hozni. Ehhez kell tudnunk aktívan kifejezőnek lenni – és kell tudnunk
elcsendesülni. Miközben mindkettő sajátos feladatot jelent, a jó bemelegítés
mindkét ráhangolódást lehetővé teszi.
Tudatos eszközhasználat
Valamennyi
eszközünk – a zene, a színészek testtartása és mozgása, hangja, mimikája,
költői vagy drámai megszólalása, a kellékek – használata a lejátszásban művészi
lehetőséget kínál a színpadi varázslat létrehozására, az élmény megelevenítésére.
A próba során lehetőséget kell teremtenünk arra, hogy a fellépők rá tudjanak
hangolódni ezek használatára, külön-külön figyelmet szentelhessenek nekik,
tudatára ébredjenek a hozzájuk kapcsolódó lehetőségeiknek. Ezt jól szolgálja, amikor
a próbán kijelöljük a színész számára, hogy milyen eszköz (kizárólagos) használatával
jelenítse meg a mesélő által megfogalmazott élményt – hogy használja erre vagy
a mozgást, vagy a hangot, vagy a kellék(ek)et, vagy a mimikai eszközöket stb.
–, tudatosan és felfokozottan ráirányítva a figyelmét az adott terület kínálta lehetőségekre.
Ez
egyben mintául is szolgálhat arra, hogy az előadásra készülve egy-egy színész az
adott alkalommal tudatosan kiválasszon a maga számára egy eszközt, amit majd megkülönböztetett
figyelemmel tervez használni, hogy ezt a képességét még jobban kifejlessze.
A nézőközönség
Fontos
figyelembe venni, tudatosítani az előadás kereteit (Nyilvános előadás? Egy szervezet
tagjainak tartott előadás? Ünnepi előadás? – és így tovább). A közönség (várható)
összetétele: ha egy közösség (cég, iskola, intézmény, művésztelep, alapítvány,
börtön, násznép, születésnapi ünneplő társaság…) tagjaiból verbuválódik a
közönség, akkor szükségképpen jelen van annak a „szelleme”, kapcsolatrendszere,
belső viszonyai, klímája is, ami meghatározza a szabad önkifejezés lehetséges mértékét,
a lehetséges katarzis jellegét.
Vannak
helyzetek, amikor a nehéz dolgok kimondásának lehetőségét megteremtve lehet
hozzájárulni egy közösség épüléséhez. A playback-előadás szükségképpen tükröt
tart, tükrözi a közösség állapotát. A társulat jó működését segíti, ha
eligazodik abban a kontextusban, amelyben az előadás sorra kerül.
A playback-technikák
Az
előadásra való felkészülés fontos része, hogy megtörténjen az előadáson alkalmazni
kívánt formák (a kis technikák különböző fajtái, a történetlejátszás különböző
változatai) használatára a közös ráhangolódás. A különböző alkalmazott technikák
olyan kereteket adnak, amelyek egyfelől a mesélő élményének kulcsmozzanatait
fókuszba állítva lehetővé teszik az élmény (újra)átélését, másfelől a
lejátszásban megteremtik a színészek szabadságát a rögtönzéshez. A mesélő és a
nézők számára az aktuális helyzet pillanatnyi valóságából a mesélő élményét megjelenítő
képzelet világába történő átlépést megkönnyíti, ha térben és időben világos és
egyértelmű a határ a két világ között. Úgy a kezdés, mint a technikák szabatos
alkalmazása a lejátszás során, illetve a befejezés egyaránt fontos.
Nagyon
„ütőssé” tudja tenni, nagyon felerősíti a lejátszás erejét, hatását az a társulat,
amelyik képes világos határokat tartani. A playback-képzésben számos gyakorlatot,
célzottan használt játékot, játékos feladatot alakítottak ki a technikák hatékony
és könnyed tanítására. Ezek a próbáink során is rávezető gyakorlatként szolgál(hat)nak
az egyes technikák megfelelő használatának fejlesztéséhez. A megfelelő
aktivitási formák (mozgás és hang) használata mellett ezek segítik a figyelem
lépésről-lépésre történő irányítását, a jó időzítés és ritmus kialakítását, a pontos,
hatékony együttműködést, a kapcsolódás feltételeinek megteremtését.
Egy példa:
Időről időre a próbáinkon játszunk olyat, hogy körbe állunk és együtt elszámolunk
1-től 6-ig és vissza 1-ig. A szabály az, hogy mindig más mondja a következő
számot, és amikor azt kimondja, egyidejűleg a kimondott számnak megfelelő számú
embernek egy lépést előre kell lépnie a kör közepe felé. Ha többen vagy
kevesebben lépnek előre, akkor elölről kezdődik a számolás. Az eredményességhez
nagyon figyelmesnek kell lennünk, ha sikerül végigcsinálnunk, nagy
elégedettséget érzünk.
Az előadás
Beharangozó
A
nézők ráhangolása a playback-előadásra már jóval az előadás kezdete előtt elkezdődhet.
Előadásaink meghirdetéséhez olyan „beharangozót” szoktunk készíteni, közzétenni,
a törzsnézőinknek el is küldeni, amiben a leendő játékmester az előadás témakörét
személyes hangon, élményszerűen fogalmazza meg. Ez azt a célt szolgálja, hogy a
leendő nézők kedvet kapjanak az előadás megnézéséhez – hogy felkeltsük figyelmüket,
előkerülhessenek a témához kapcsolódó saját élményeik, emlékeik, így előre
hangolódhassanak az előadásra, akár még a történetmesélésre is.
Az
egyik előadásunkat így „harangoztuk be”:
„Apa csak egy
van!? - történetek apákról és apaságról
Mostanában a
korábbinál is gyakrabban gondolok apámra – mint életem meghatározóan fontos
szereplőjére – és kettőnk kapcsolatára.
Hiteles
forrásból származó információim szerint a tökéletes apa még nincs feltalálva. Visszatekintve
úgy látom, hogy túl sokáig szenteltem annak a figyelmemet, amit apám nem úgy
csinált, ahogy én kívántam volna. Az elégedetlenségem meg is akadályozta, hogy
jól tudjam érzékelni és igazán értékelni, ahogyan szeretett és formált engem. Egy
ideje világosabb számomra, hogy az életemben fontosabbak, meghatározóbbak azok
a részek, amiket megkaptam, illetve megtanultam tőle. Azok a pillanatok, amikor
tudtunk találkozni – történetünk működő részei. Végül is a meccseken sem a
kapufák és a mellélövések alapján számolják az eredményt! Jó felidéznem a vele
megélt jó élményeimet – azonosítani magamban, amit tőle tanultam az életről.
Könnyebbé vált megbocsátani emberi gyengéit.
A
béke, amit – a már csak bennem élő – apámmal kötöttem, erősebbé és
elégedettebbé tesz, és segít megbékélni a saját apaságommal, apai
teljesítményemmel.
Ha
meghallgatjuk és a színpadon megnézzük egymás történeteit, új látásmódra juthatunk
az apa-gyerek kapcsolat(unk)ról.
Az
előadás folyamán és azt követően több nézőnk is visszajelezte, hogy a beharangozó
már az előadás előtt előhozott élményeket, elindított benne gondolatokat az
apjával való kapcsolatáról.
Kapcsolatfelvétel a nézőkkel
A
nézők barátságos fogadása a bejáratnál a társulat néhány tagja által, a
visszatérő, ismerős nézők személyes üdvözlése a megérkezésükkor jó lehetőséget
ad a kölcsönös egymásra hangolódásnak, melegedésnek.
Rituálé
Az
előadás előtti egy-két percben – a fellépésre készülők – egy rituálé keretében körben
állva összekapaszkodunk. Egy-egy, a pozitív várakozásainkat kifejező mondattal
buzdítjuk egymást-magunkat. A színpadra indulás előtt egy puszit is körbeküldünk
egymás között. A színpadra való bemenetelünk, bevonulásunk eltervezett,
rendezett koreográfia szerint történik, ami számunkra is és a visszatérő nézőink
számára is otthonosságot kelt.
Prelúdium
Előadásaink
első mozzanata rendszerint egy zenei előjáték. A zenészünk/zenészeink egy-két
percben improvizálnak az adott téma kapcsán, hangolva a nézőket az előadás
megkezdődésére, a magukkal hozott és a várható élményeikre. Ihletett hangulatot
teremtünk, a nézők befejezik a beszélgetést, mozgolódást. Figyelmük a színpadra,
a társulatra irányul, a várakozás, a ráhangolódás fokozódik. Kedvezővé válik a
helyzet a nézők megszólítására.
Köszöntés, bemutatás és
bemutatkozás
A
játékmester a köszöntést követően, szükség szerint, leírja a playback-előadás műfaját
és menetét, majd bevezeti az előadás témáját. Rendszerint néhány személyes élmény
megosztásával is érzékelteti személyes érintettségét, viszonyulását a témához.
Gyakran ilyenkor mutatja be a társulat tagjait, akiknek szintén lehetőségük van
egy-egy személyes közlésre a témához kapcsolódóan. A tagok személyes élményeinek
megfogalmazása előhívja a nézőkben saját kapcsolódó emlékeiket, másrészt
modellül is szolgál számukra, serkentve őket és megkönnyítve, hogy ők is megosszák
a többiekkel egy-egy személyes élményüket.
Interakció kezdeményezése
Ezt
követően a játékmester interakciót kezdeményezve a nézőkkel hangolja őket önmaguk
kifejezésére, egy élményük megosztására. Ez bátorságot, kockázatvállalást, energiabevetést
kíván a mindenkori játékmestertől. Jó, ha kapcsolatban van a saját érzéseivel,
kíváncsiságával, és tudja érzékelni a nézők állapotát, viszonyulását, hogy megfelelő
személyt szólítson meg elsőként.
Ha
barátságos közeledéssel, jó kapcsolódást kialakítva sikerül szóra bírni egy nézőt,
az ennek eredményeként elhangzó élményt lejátsszák a színpadon. Ha a társulat
jól ráhangolódik a megszólaló nézőre és meg tudja eleveníteni a színpadon az
élményét, ez erős jutalomértékkel bír a mesélő számára, pozitív élményt ad. Ez ösztönző
hatású a következő megszólalónak és ezen keresztül a nézők egymást is hangolva,
melegítve, meghatározó módon járulnak hozzá a közönség fokozatos bemelegedéséhez.
Interjú a mesélővel
A
mindenkori aktuális mesélő a jelenlévők tapsától kísérve elfoglalja székét a játékmester
mellett. Ez lehetővé teszi, hogy a nézők kapcsolódni tudjanak a mesélőhöz és a
játékmesterrel kibontakozó kapcsolatához. Elkezdődik egy beszélgetés, aminek a
célja, hogy lehetőséget teremtsen egy személyes élmény életteli megosztására. Ennek
fontos feltétele, hogy a mesélő jól rá tudjon hangolódni a szerepére, önmagára,
a megosztani kívánt élményére. Ez tudja kiváltani és fenntartani a nézők érdeklődését
és helyzetbe hozni a színészeket a lejátszáshoz. A mesélő választása nyilvánul
meg abban, hogy mennyire személyes, mennyire mély az a történet, amit elmesél.
A választás mindig összefügg azzal is, hogy a közönség tagjai mennyire vannak
bemelegedve.
Ehhez
lényegesen hozzájárulhat a játékmester a beszélgetés megfelelő – felelőssége és
lehetőségei tudatában történő – irányításával. Jót tesz az interjúnak, ha a
játékmester tud oldott és spontán lenni. Ha a metakommunikációja és beszédmódja
színes, változatos, és ezen keresztül könnyeddé tudja tenni a mesélővel
folytatott párbeszédet. Ha érzékeny ráhangolódással él a ráhangolás nyújtotta
lehetőségekkel is, és a reagálásaival, kérdéseivel a mesélő figyelmét
ráirányítja a történet és annak lejátszása szempontjából lényeges elemekre,
történésekre, szereplőkre,
a
történet befejezésére. Ha képes felismerni és visszatükrözni a mesélőben az élményhez
kapcsolódóan felmerülő érzéseket. Ha nem leállítással, tilalomfákkal, kívülről
szabályozással, a mesélő ráhangolódásával való szembemenéssel akarja meghatározni
a helyzetet, a kereteket.
A kapcsolat elmélyítése
Élővé
teszi a beszélgetést, hangolja, nyíltabbá teszi a mesélőt, ha találkozhat a játékmester
kíváncsiságával, személyre szabott feléfordulásával. Ha játékmesterként az
újrafogalmazásaim érzékeltetik vele, hogy megértem őt, vele vagyok, el tudom fogadni
őt és az élményét, a viszonyulás- és gondolkodásmódját. Ha megfelelő kérdéseket
teszek fel, amelyek őhozzá, az ő bemelegedéséhez kapcsolódnak. Amik segítenek
kibontani azt, amit ő el akar mondani, meg akar osztani. Szemben azzal a helyzettel,
amikor a játékmester fejében lévő forgatókönyv alapján, egy jó „sztorira” vadászás
áldozataként kérdezik, faggatják.
A
játékmester és a mesélő kapcsolatának alakulása fontos része az előadásnak a
nézők számára is. Ha jól kapcsolódnak egymáshoz, ha ki tud alakulni közöttük az
egyetértés, egymásra hangolódás, intimitás, az a néző számára is jó élményt, értékes
tapasztalást hoz. Azt az üzenetet hordozza, hogy van remény. Hogy két különböző
ember, két külön világ kapcsolódhat jól egymáshoz, hogy az ember nincs teljes
magányra ítélve.
A
beszélgetés lezárásaként, játékmesterként feladatunk az élmény feladása a színpadra.
A megfelelő technika kiválasztásával, alkalmasint sűrítő, lényegkiemelő, összefoglaló
újrafogalmazásával, az elhangzottak strukturálásával segíteni tudjuk a
színészek megfelelő hangolódását, a mesélő élményének megjelenítését a színpadon.
Drámai feszültség
A
mesélők általában egy számukra fontos, a személyes fejlődésükben jelentőséggel bíró
– rendszerint valamilyen újdonsággal, kihívással, próbatétellel, intimitással való
találkozásról szóló – élményüket osztják meg. Az élmény tudatba kerülése, megfogalmazódása
a hozzá kapcsolódó drámai feszültség eredménye. A társulatnak kellő
érzékenységre és ugyanakkor feszültségtűrésre van szüksége ahhoz, hogy a mesélő
élményét és annak feszültségét értékelni, fogadni tudja és megfelelő módon – a
mesélő megélését elutasításmentesen elfogadva, kigúnyolás nélkül – tudja színre
állítani. Ilyenkor a mesélő azt éli meg, hogy elfogadják, értékelik őt. Ezen
keresztül lehetővé válik a felmerült feszültség, az ellentétek feloldódása, a
fejlődés következő szintjére lépés.
Előfordulhat,
hogy ha a lejátszás nem megfelelő, a feszültség feloldatlan marad. Jó esetben,
egy következő mesélő élményében, történetében az előző megszólalóéval nagyon
sok hasonlóságot hordozva visszatér, adva még egy esélyt társulatnak. A
kedvezőtlenebb változatban a következő megszólaló óvatosabbá válik, inkább kerüli
a személyességet, az intimitást, arra törekszik, hogy kevéssé adja ki magát, vagy
éppen a kialakuló csendben a nézők egymást kezdik bökdösni, biztatni a megszólalásra.
Párok
Néhány
élmény vagy az első történet lejátszása után gyakran rákérdezünk a téma kapcsán
a nézők által megélt ambivalens élményekre. Az ilyen élmény előkerülése az
emlékek közül olyan érzelmi alapú tájékozódást feltételez, ami a néző számára akkor
válik lehetségessé, ha önmagára, a saját érzéseire sikerül ráhangolódnia.
Ha
ezeket az élményeket megosztja és a társulat a „párok” technika valamilyen változatával
ezt színpadra viszi, az jelentős mértékben hozzá tud járulni a bemelegedés további
fokozódásához. Rendszerint a „párok”-technika (másutt l. „ambivalencia” – a szerk.)
használata után megszólaló mesélők történeteinek személyessége, érzelmi bevonódottsága
érzékelhetően intenzívebb a korábban megszólalókénál.
Az intimitás fokozódása
Ha
a lejátszás betölti a feladatát, a feszültség feloldódik és egyszersmind a következőkben
lehetővé válik egy személyesebb, mélyebb érzelmi szinthez tartozó, intimebb
élmény megosztása.
Ez
lehetővé teszi, hogy az előadás előrehaladtával egyre bensőségesebb, oldottabb hangulat
alakuljon ki, ami teret nyit egyre fontosabb és mélyebb élményekkel való kapcsolatba
kerüléshez, szabadságot teremt azok elmondásához, a közönséggel való
megosztásához.
Az előadás befejezése, összegzés
Az
előadásunk lezárásához is kapcsolódik fontos rituálé. A színpadon megjelent élményekből
válogatva egy „tabló”- vagy „montázs”-technikával történő visszatekintés segíti
a nézőket az előadás fontos pillanatainak, üzeneteinek felidézésében. A közösen
létrehozott előadás gyümölcseinek számbavételében, értékelésében.
Az
előadás végeztével gyakran tapasztaljuk, hogy a nézők egy része nem indul el haza
– egy ideig még ott maradnak a teremben és keresik a módját, hogy másokkal (sokszor
a fellépőkkel) beszélgetve őrizzék magukban az előadás hangulatát. Eközben
sokszor reflektálnak az előadáson történtekre és megfogalmaznak valamit abból,
amit bennük indítottak el a látottak. Azt is gyakran megfogalmazzák, hogy ha
lett volna még idő, akkor ők is meséltek volna saját történetet. Ez számunkra
jó visszajelzés az előadás minőségét, sikerességét illetően.
Megosztás, feloldódás
Számunkra,
szereplők számára is lényeges, hogy megoszthassuk egymással az előadáshoz
kapcsolódó fontos megéléseinket. Ez segít abban is, hogy újra visszatérhessünk
a valóságos világ aktuális történései közé. Hogy a megváltozott tudatállapotból
újra visszakerüljünk a hétköznapi valóságba, tudjunk benne jól működni. Hogy
újra működésbe tudjon lépni természetes védekező rendszerünk, hogy
érzékenységünk visszatérjen a normál viszonyok között számunkra elviselhető szintre.
Az
előadás után közvetlenül ez az érzékenység még nagyon jelen lehet, sebezhetővé
téve a szereplőket a nem megfelelő reagálásokkal szemben. Fontos, hogy ez a
megosztás megfelelő keretekben, megfelelő irányítással történhessen. A mi
szokásaink szerint, ha tehetjük, az előadás után együtt vacsorázunk és a
mindenkori játékmester irányításával osztjuk meg egymással az előadással kapcsolatos
élményeinket.
Kritika és továbblépés
Tudatában
vagyunk az ilyenkor a helyzetből is fakadó érzékenységünknek, fáradtságunknak,
emiatt kerüljük azt, hogy ilyenkor akarjuk megtenni a végső értékelését
mindannak, amit csináltunk. Ebben a helyzetben lehetőség szerint
kerüljük
egymás kritizálását. Csak jelezzük a nehézségeinket, amikkel szembekerültünk,
vagy amit egymásnak okoztunk.
Az
ezekkel való szembenézést és megbirkózást a következő próbá(i)nkra halasztjuk,
így meg tudjuk teremteni az esélyt ahhoz, hogy ezeken a nehézségeken eredményesen
túljuthassunk. Tapasztalataink ahhoz segítsenek hozzá bennünket, hogy tanuljunk
belőlük, a jobb eligazodásra és építkezésre, önmagunk fejlesztésére használhassuk,
ahelyett, hogy megterhelnék a kapcsolatainkat, rontva a további együttműködésünk
feltételeit! Hogy láthassuk, melyikünk működéséről hogyan szól az, amit
megtapasztaltunk, és kinek milyen lehetősége van ezek meghaladására –
hogy
mit tanulhatunk belőle együtt és külön-külön!
Utószó
1992-ben
egy új-zélandi playback-társulat próbáján „pecsételődött meg a sorsom”, ott
„fertőződtem meg végleg a playback-vírussal”. Az általam akkor megtekintett próbájuk
nagyon intenzív élmény volt. Elkötelezett és bevonódott kreatív munkának, önfeledt
játéknak és erős személyes élmények megosztásának lehettem tanúja. Az élmény
arra indított, hogy megkeressem a lehetőségét, hogy ez az én életemnek is a
részévé válhasson.
Így
lettem tagja a budapesti Rögtönzések Színházának. Azóta a playback-színház része
az életemnek – amiért hálás vagyok a sorsnak –, gazdagabbá teszi az életemet,
segíti a pszichológusszakmai fejlődésemet. Kívánom Neked is, hogy minél több
értéket tudj találni benne a Magad számára.
Irodalom
- Boal, Augusto (1992): Games for Actors and Non-Actors. London: Routledge.
- Fox, Hannah (2010): Zoomy Zoomy: Improv games and exercises for groups, Tusitala Publ.
- Johnstone, Keith (1993): Improvizáció és a színház. Személyiségfejlesztés VI. Közművelődés Háza.
- Salas, Jo (1993): Improvising Real Life: Personal Story in Playback Theatre. Dubuque, IA: Kendall/Hunt.
- Zánkay András (1999): A mesélő története és a személyes fejlődés (A playback-színház hatásában szerepet játszó interperszonális és intrapszichikus folyamatok pszichológiai elemzése) In: Gathering Voices essays on playback theatre. Eds.: Jonathan Fox – Heinrich Dauber. Tusitala Publishing, New Paltz.
- Zánkay András (2001): A két testvér (Élmények és gondolatok a pszichodráma és a playback-színház kapcsolatáról) In: Zseni Annamária (szerk.) Pszichodráma a gyakorlatban – VI. Ligetünk. Animula Kiadó.
- Zánkay András: A playback-színház terápiás hatáslehetőségei (Előadás az I. Művészetterápiás Világkongresszuson).
[i] Dr. G. Max Clayton (1935-2013)
Dr. Jacob Levy Moreno tanítványa, a klasszikus pszichodráma meghatározó
személyisége, az Independent Church of Australia lelkésze, akitől számos magyar
pszichodramatista tanult 1990 és 2012 között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése