8. Dr. Parádi József - Oberth József: A playback-színház technikái (videómelléklettel)

E bevezető fejezetben az Olvasó a playback-színház technikai ismertetését találja. Önmagában ennek használata még nem elegendő a színvonalas színházi munkához, arról kötetünk további fejezetei szolgálnak útmutatással, ugyanakkor a műfaj gyakorlásához elengedhetetlen ismereteket tartalmaz. Az alábbiakat tekinthetjük úgy, akár egy szabásmintát, ami még nem maga a ruha, de elkészítését megkönnyíti.


A „playback” neve

A playback szó magyarul visszajátszást jelent. Mivel ebben a színházi formában nincs előre megírt darab, hanem az előadáson jelen lévő néző aktuálisan elmondott története jelenik meg a színpadon, a kifejezés itt e nézői mesélés visszajátszását jelöli.
Az elnevezés az amerikai Jonathan Foxtól, a műfaj alapítójától származik. Magyarra visszajátszás-színházként lehetne fordítani, ezt azonban nem szoktuk használni, hanem inkább a playback-színházi formát, amely egyébként a nem magyar nyelvű színjátszók számára is könnyebben azonosítható.
Ha valaki playback-színházi társulatok után kutat, nevükben olykor a playback helyett a rögtönzés vagy az improvizáció szó valamelyik alakját is találhatja. Emiatt azt tanácsoljuk, hogy az ilyen színházakat az Olvasó ne csak az elnevezés alapján keresse – vagy látogasson el a műfaj szakmai honlapjára[i], ahol a társulatok gyűjteményesen szerepelnek!


Alkotók, helyszín, eszközök

Kik az alkotók?

A playback-színházi társulatokban mindig találkozunk játékmesterrel, színésszel, zenésszel, esetenként a színpadon kívül dolgozó segítővel – és a nézővel, aki itt nem csupán passzív szemlélő, hanem alkotótárs.
Ki kicsoda közülük?

A játékmester – akit konduktornak, azaz vezetőnek is hívhatnak, – az a szereplő, aki az előadás egészében közvetít a nézők és a színészek között. Először ő köszönti a megjelenteket, ismertetve az előadás menetét. Azután érdeklődik a nézők hangulatairól, álmairól, történeteiről, és nyilvános párbeszédben meghallgatja azokat. A színészeket annyiban instruálja, hogy az aktuális mesélő mondandóját milyen technikával játsszák el. (A technikákat rövidesen megismerhetjük.) A játékmester mindig felteszi a kérdést, hogy egy néző saját története megjelenítésével elégedett-e, vagy esetleg kéri annak korrigálását. Ha valami változtatásra szorul, erre is a játékmester kéri fel a színészeket. S szintén ő az, aki az előadást lezárja, elköszön a nézőktől.
A játékmester csaknem mindig egy személy, csupán gyakorlott és összeszokott társulatoknál fordul elő, hogy olykor ketten vezetik az előadást.
A mesélő azonos az előadásra érkező nézővel. A playback-színház, lévén nincs előre tanult, próbált darabja, csak akkor tud játszani, ha a néző mesél. (Mesélni természetesen nem kötelező, a nézők közül mindig önkéntes a jelentkezés e szerepre.) Az elmondott tartalomnak nincs megkötése, az szólhat boldogságról, vidámságról, szomorúságról, az egyetlen kikötés, hogy egyes szám első személyű, azaz saját, megélt élmény, esemény, történet legyen.
A műfaj szempontjából döntő jelentőségű, hogy a néző történetét a színházban soha nem lehet értékelni, minősíteni, a mesélő nem kap tanácsot, nem közölnek vele véleményt, ezért ha a látottak alapján valamely felismerésre jut, az nem külső javaslatra, hanem benne születik meg. Emiatt minden közreműködő a mesélő iránt teljes elfogadással viseltetik.
A színészek legtöbbször négyen-öten lépnek színpadra, bár a létszám három és hat között lehet. (Háromnál kevesebb színész már nem tudná eljátszani a hallottak összetett érzelmi és társas viszonyrendszerét, gazdagságát, hatnál több ugyanakkor elaprózódó, széttartó játékot mutathat be, ezért az ilyen megoldásokat nem ajánljuk.)
A színészek az előadás folyamán sem egymással, sem a nézőkkel nem folytatnak párbeszédet, csak jelenet közben, szerepben szólalhatnak meg. Amikor a néző a játékmesternek mesél, minden színész mozdulatlanul őrá figyel, majd a játékmester instrukciójára eljátssza a hallottakat, végül a jelenet befejezésekor újra a mesélőre néz. Ebből adódóan a színészeknek arra sincs lehetőségük, hogy a mesélő történetének elhangzása és a játék között megbeszélést folytassanak egymással, hanem rögtön a játékba kezdenek, amely így teljesen spontán módon keletkezik.
A zenész a színpadi játék kísérője, aki élőben gitárral, dobbal, furulyával, kalimbával, és a legváltozatosabb eszközökkel dolgozhat. Van olyan társulat, amelyben a zenész inkább csak aláfesti a színpadon történő eseményeket, a háttérben marad. Van azonban, ahol a zenész hangsúlyosabban jelenik meg, egyenesen párbeszédet folytat a színészekkel, mintha maga is a színpadon lenne. Egyéni adottságok és a csoport gyakorlottsága függvényében, olyan társulat is akad, amelyben a zenész önállóan vagy színészekkel közösen spontán énekel egyes jelenetekben.

Említhetünk még néhány funkciót, amelyek nem láthatók vagy nem nyilvánvalóak az előadás alatt. A társulatok rendszerint, bár nem feltétlenül, választanak maguk közül egy vezetőt, aki elsősorban szakmai, művészeti területen irányít. Néhol megkülönböztetik a művészeti vezetőt a menedzsertől, ha utóbbi feladatot másvalaki látja el.
Emellett a társulatot segítheti még hang- és fénytechnikus, fénykép- vagy videódokumentátor és így tovább. Jellemző azonban, hogy a playback-színházak állandó résztvevői a színpadon is látható emberek, míg segítőik alkalmi közreműködők, vagy az előadások helyszínein dolgozó személyzet tagjai.

Helyszín

Playback-színházi előadást sok helyütt lehet tartani, hagyományos színházteremben, szórakozóhelyen, vállalati irodaépületben, egyetemen, iskolában, óvodában, gyermekvédelmi, hajléktalanellátó, addiktológiai, pszichiátriai intézményben, templomban, börtönben, lakásban, de akár utcán is. A helyszín megválasztása leginkább egy-egy társulat ambíciójával függ össze: kiknek a történeteit szeretné eljátszani, akik az adott színteret minél megszokottabb, természetesebb módon látogatják.

Színpad, színpadtechnika

Playback-előadáshoz ajánlott legalább 4 méter széles és 3 méter hosszú színpadot használni, annál kisebb helyen már nehezen mozognak a színészek. Az alapterület természetesen lehet ennél nagyobb, aminek nincs kifejezett határa, viszont figyelembe kell venni, hogy a műfaj intim légkört igényel, ezért a túlzottan nagy távolságok az előadás kárára válhatnak. E szempontból érdemes kerülni az olyan helyszíneket, ahol a színpad és a nézőtér távol van egymástól, vagy a kettő között nagy a szintkülönbség.
A playback-színházak általában nem használnak mikrofont vagy mikroportot, azonban a nagyobb terekben a játékmester és a mindenkori mesélő párbeszédének érthetősége miatt szükséges lehet mikrofon alkalmazása. (Hangosításra olykor a zenész is igényt tarthat, különösen, ha énekelni is szokott.)

Színpadi berendezés

Íme, egy színpadkép!



Az ábrán a színpad elfordítottsága azt jelzi, hogy a játékosok nemcsak a nézőknek, hanem az oldalt ülő történetmesélőnek is játszanak, s arra figyelmeztet, hogy a játék során a színészek figyeljenek, hogy a mesélő számára folyamatosan láthatóak legyenek, s a létrehozott kompozíciót a mesélő jól érzékelhesse.

Színpadi kellékek

A playback-színház nem igényel sok kelléket. A színészeknek olyan ülőalkalmatosság kell, amit a játék során különböző módon fel tudnak használni, és fel is tudnak állni rá. Alkalmasak lehetnek székek, de különféle ládák, egymásba illeszthető dobozok is. Utóbbiak nagyon praktikusak, mert kis helyen elférnek, és akár autóban is szállíthatóak. Szükség van továbbá egy-egy székre vagy dobozra a történetmesélőnek és a játékmesternek (konduktornak), valamint a zenésznek. A mesélő széke a játékmester és a színészek között helyezkedik el. Ezt az elhelyezést Jonathan Fox úgy indokolja, hogy amikor a játékmester a nézők soraiból valakit a mesélő székébe invitál, akkor ezen elhelyezés által a mesélő átlép egy képzeletbeli vonalat, amely elválasztja a nézőket a társulattól, és így mintegy „vendégként a társulatba kerül”, aztán a folyamat végén ismét visszatér nézői szerepébe. Az ábrán látható még egy létra néhány színes kendő számára. (A létra helyett használható hagyományos ruhafogas is.) A kendőkkel a színészek hangulatokat, természeti jelenségeket, tárgyakat, öltözékeket egyaránt megjeleníthetnek. E kellékek használatában nagyon különböznek a társulatok vagy a playback-trénerek. Vannak, akik nagyon sok, gondosan előkészített színes anyagot használnak, és felkészüléskor külön tréningórákat szentelnek az anyagok használatának, míg mások, köztük Aviva Rosenthal[ii], egyáltalán nem alkalmaznak színes kendőket. (A playback-színházban más kelléket nem szoktak használni.)

Ruházat

Gyakran látható, hogy egy-egy playback-társulat tagjai azonos színű ruhát vagy azonos pólót (például fekete pólót, diszkrét társulati logóval díszítve) viselnek, jelezve a csoport adott helyzetben érvényesülő befogadó semlegességét, a befogadásra való készségét. Mások ellenben úgy vélik, jobb, ha az egyes színészek a saját maguk választotta ruhában lépnek fel, akár hangsúlyt adva a jelenlévők egyéniségének és sokszínűségének, összhangban a nézői történetekben, vagy épp a playback-előadásokban is valós személyes és személyközi kapcsolati sokszínűséggel.


Egy előadás

A playback-előadásoknak egyfelől nincs forgatókönyvük, hiszen sosem tudjuk előre, hogy az aznapi nézők közül ki és mit fog mesélni, másfelől viszont ismert a szerkezetük. Most megpróbálunk egy olyan előadást modellezni, amelyik jellemző a magyarországi társulatok fellépéseire. Később ezt néhány olyan technikai lehetőséggel egészítjük ki, amelyeket a honi társulatok ritkábban alkalmaznak, de éppúgy tanulhatók és játszhatók. Lássunk tehát először egy szokásos előadásmenetet, 90 perc játékidővel számolva!


Játékmenet

1.       A társulat színpadra lép, elhelyezkednek az 1. ábrán bemutatott színpadtérben. (A hely elfoglalása a nézők beengedése előtt történik, akik így már az induló színpadképpel találkoznak. Egyes helyszíneken, ahol nincs külön előtér, így a vendégek már kezdés előtt a nézőtéren foglalnak helyet, a társulat tagjai egyszerre bevonulhatnak. Ilyenkor a játékmester vagy egy konferanszié bejelentheti őket.)
2.       A játékmester köszönti a nézőket, valamint – a közönség összetételétől is függően – néhány szóban elmondja, milyen fajta színházi előadás következik, mi lesz a játék menete. (Ekkor nem az 1. ábrán látható helyén ül, hanem állva üdvözöl mindenkit, ahogy később is, az ülve folytatott párbeszédes helyzeteken kívül, állva tartja szóval a közönséget.) A játékmester invokációja, azaz a néző ünnepélyes meghívása az előadásban való részvételre.
3.       A játékmester az előadás elején rövid és személyes hangulatok, benyomások, érzések megfogalmazására kéri a nézőket, amelyeket a színészek rövid rögtönzéses képekben adnak vissza. Ez a szakasz megfelelően demonstrálja a playback-színház működését, egyben segít a nézők „felmelegítésében” és bevonásában.
4.       A játékmester bemutatja a közreműködőket. Ekkor a székeken ülő szereplők egyenként felállnak, maguk is köszöntik a nézőket, olykor a személyes állapotukról is szólva (Hogy vagyok itt és most?).
5.       Ezen a ponton a játékmester arra kéri a nézőket, hogy a nézőtéren alkossanak párokat, forduljanak egy – lehetőleg – számukra előzőleg ismeretlen másik emberhez, akivel 6-8 percben kölcsönösen osszanak meg egy-egy személyes történetet.
6.       Az idő leteltével a játékmester „bemutatja” a történetmesélő székét (lásd az ábrán, a színpad oldalsó részén!), és felkéri a nézőket: aki kedvet érez egy saját történet megosztására, foglalja el ezt a helyet. Itt a játékmester is leül, a „bejelentkezett” mesélővel interjút készít az általa elmondani kívánt történetről, majd a társulatot a hallottak eljátszására kéri. (A történetek lejátszását az alábbiakban részletesen ismertetjük.)
7.       Egy átlagos terjedelmű, mintegy másfél órás előadáson belül 3-5 hosszabb történet eljátszására nyílik lehetőség. A nagyobb számú történetjátszás folyamatában, ha indokolt, a harmadik történet után a játékmester érdeklődhet például a látottakkal kapcsolatos ambivalens érzések iránt, s ha ilyen felmerül, akkor a hosszabb lejátszások közé egy rövidebb képet (a párok/ambivalencia nevű technikával) beilleszthet.
8.       Az előadás vége felé járva a játékmester összefoglalja az estet, majd a szereplők az eddig elhangzott valamennyi – rövidebb és hosszabb – nézői hangulatból, érzésből, történetből idézve egy rövid képbe, úgynevezett tablóba sűrítve adnak összefoglalót.
9.       Végül a játékmester, a színészek és a zenész közösen meghajol, fogadva a tapsot.


Megjelenítési technikák

A playback-színház improvizációs műfaj, de a kezdetek óta használnak néhány olyan formát, technikát, amelyek keretezik a játékot. A Jonathan Fox vezette első playback-társulat előbb kialakította a maga formáit, amelyeket azután továbbfejlesztett, újakat alkotott hozzá, míg egyeseket elhagyott. A formák a tanítás, továbbadás során ismét változtak, alakultak, majd a későbbi társulatok is újításokat vezettek be, s lényegében e láncolatból egy szüntelen, máig tartó fejlődési folyamat bontakozott ki.
Vannak társulatok, amelyek számára elegendő néhány playback-technika, és nem törekednek újabb és újabb technikák, formák megtanulására, kialakítására. (Például a Cymbeline Bühler[iii] által vezetett nemzetközi playback-tréner csapat csak kétfajta rövid technikát és egy történetlejátszó technikát tanított meg Srí Lankán, ahol a résztvevők színes előadásokat, és négy megalakult társulat részvételével egy mély, intenzív nemzeti találkozót tudtak tartani ezek felhasználásával.) Más társulatok sok új formával kísérleteznek, míg megtalálják a számukra legmegfelelőbb, rájuk jellemző technikákat.


A technikák típusai

A playback-technikákat rövid, illetve a történetek megjelenítését szolgáló hosszú technikákra osztjuk.
A rövid technikákat az előadás bevezető részében használjuk. Az előadás elején a színészek a nézőtérrel szemben állnak. A játékmester hangulatokat, érzéseket kér a nézőktől. Ezek megjelenítésére használhatók a rövid technikák, melyek lehetnek nem narratív és narratív típusúak. A nem narratív technikák egyetlen érzést jelenítenek meg, míg a narratív technikák több érzés, érzéssor lejátszását teszik lehetővé, és az előadás második részében történetek megjelenítésére is alkalmasak.
A legismertebb rövid technika a nem narratív folyékony vagy élő szobor (fluid sculpture).


Folyékony szobor / Élő szobor



Miután egy néző elmondta az érzését, a színészek (4 vagy 5 színész) közül valamelyik a színpad közepére lép, és elkezd egy mozdulatsort vagy ismétlődő mozdulatokat, melyeket egy-egy szóval, rövid tőmondattal vagy akár dallal kísér, de elsősorban a gesztusaira fókuszál. Erre és a hallott történetre reagál a következő színész, aki felveszi a kontaktust az első játékossal, és valamilyen módon kiegészíti az ő mozdulatait, ‘mondanivalóját’, így a hallott érzés egy másik aspektusát jeleníti meg. Majd hasonló módon követi őket a többi színész. Az előrelépések sorrendje teljesen spontán, nincs előre eltervezve. A játékot a kezdő színész zárja le úgy, hogy egy jellegzetes pózban megmerevedik, majd néhány pillanat után visszatér semleges állapotba, és visszalép a kezdő sorba. Társai azonnal követik.
Miután a színészek előreléptek, folytatják játékukat, ami lehet az eredeti mozdulatsor megismétlése és folyamatos ismételgetése is, de lehet a többiek által hozott új elemekre való spontán reakció. A többi színész által hozott új játékelem az úgynevezett ‘ajánlás’. Ezekre az ajánlásokra folyamatosan figyelnek és reagálnak. A folyékony szobor így folyamatosan változik, tulajdonképpen megjeleníti a hallott hangulatot, de nem szükségszerűen kronologikus sorrendben. Sőt minél inkább elrugaszkodik a mesélés szigorú sorrendiségétől, logikai tartalmától, annál jobb!
Játék közben a színészek nem néznek egymásra.
A színészek elsősorban a mesélő érzéseit jelenítik meg, illetve saját spontán reakcióikat az elbeszéltekre. Így születhetnek olyan többletreakciók, amelyek elmélyítik a hallottakat, illetve új fényben, megvilágításban láttathatják.
Technikailag figyelni kell, hogy a végső kép kialakításánál ne boruljon fel a színpad, azaz a szobor legyen megkomponált, és a kompozíció reagáljon a hallott érzésre. Finomítja a képet, ha az alul-középen-felül hármas térosztást jól használják a színészek. A hátul állók még a székekre is felállhatnak, ha a fentnek kívánnak hangsúlyt adni. A földre fekvést érdemes elkerülni, mert az első sor mögötti közönség nem nagyon látja.
Összefoglalva:
  • a szobor folyamatosan épül az akcióba lépő színészek által,
  • mindannyian a néző érzését játsszák,
  • hangot és mozgást használnak,
  • a színészek nem néznek egymásra,
  • csak néhány szó hangzik el.




Paletta

A paletta narratív technika. Alkalmas érzés, érzéssor és történet megjelenítésére.



A színészek a rendezői bal oldalon kezdve előrelépnek, és a folyékony szobor technikával ellentétben, most egymást követő sorrendben játsszák el az elbeszélt történetből kiragadott érzéseket. „A” színész kezdi a megjelenítést, Ha „A” befejezte a jelenetét, egy karakterisztikus szoborban megmerevedik, jelezve ezzel „B”-nek, hogy folytathatja a játékot. Természetesen „B” épít az „A” által eljátszottakra, és így tovább. A kulcs az utolsó ember, „D” kezében van, aki összegezheti a képet egy spontán csavarral vagy átkeretezéssel. Ha mindenki lejátszotta a maga képét, akkor egy rövidke, pár másodperces szünet után minden szereplő egyszerre kezdi lejátszani a saját képét, szinkronban egymással, míg a lejátszás végén mindenki egyszerre megáll, akkor is, ha nem ért a saját jelenete végére.
Egyáltalán nem fontos, hogy a lejátszás időrendi sorrendben történjen. Sőt különösen érdekes, ha a játszási sorrend nem követi a történet időbeliségét.
Alapvetően azért az időrendi sorrendben elbeszélhető történetek megjelenítésére szolgál.


Kórus

A kórus szintén narratív technika, amiben kiemelt hangsúlyt kap az együttmozgás és az ismétlés. Használható az előadás elején, hangulat, majd később történet megjelenítésére is. Mint mindig, itt is a mesélő érzéseit nagyítják fel a színészek és nem feltétlenül az eseményeket. Az időrend szintén megbontható.
A kezdéskor a színészek nagyon szorosan egymás mellé állnak. Mikor az első színész tesz és mond valamit, a többiek azonnal utánozzák és ismétlik azt.
Az első, néhányszor ismételt mozdulat és hang után egy másik színésztől jön egy hang és mozdulat, amit a csapat ismétel néhányszor. Aztán egy harmadiktól, negyediktől, egészen addig, amíg a mesélő élményének minden lényegi eleme belekerül a játékba.


Az ajánlásokra nagyon kell figyelni. Minden elfogadott ajánlat erősíti az összhangot és a játék energiáját, minden el nem fogadott ajánlat gyengíti azt. Sokak véleménye az, hogy a kórus az a technika, amely nagyon pontosan jelzi, milyen az egymásra figyelés és az összhang minősége a társulatban.
  • A kórus az alábbi tényezők megfigyelésére ad alkalmat
  • Milyen gyorsan követik a többiek az ajánlatot tevő társukat?
  • Van-e „sztár” a csapatban, vagy az ajánlatok egyenletesen oszlanak meg?
  • Milyen szintű az összhang a mozgásokban?
  • Mennyire tekintgetnek egymásra a színészek, vagy a perifériás látásukat használva játszanak?
  • Belekerül-e a játékba a mesélő élményének minden lényegi eleme?



Ha összhang teremtődik a színészek között, ha figyelnek, és azonnal reagálnak minden ajánlatra, ha nincsenek el nem fogadott ajánlatok, ha az ajánlatok egyenletesen oszlanak meg, és a játékba belekerül a mesélő élményének minden lényegi mozzanata, akkor a kórus nagyon nagy energiájú tud lenni, ami erősen megérinti a mesélőt és a nézőket. Ezen tényezőket elhanyagolva viszont riasztó, kiábrándító élményt hagyhat maga után.
Emlékszem, hogy amikor Fox iskolájából hazatértem, a Rögtönzések Színházának első próbáján lelkesen meséltem a társaimnak a kórus technikát. Az első kísérletünk természetesen nélkülözte a fent leírt elemeket, s így igencsak gyatrára sikeredett. Ez a forma egy hülyeség! – mondta kiábrándultan egy társunk. Szerencsére ettől nem hagytuk abba a próbálkozást, és később az egyik kedvenc technikánkká vált. (P.J.)
Érdemes tehát nagyon sokat gyakorolni a kórust, ami egyben egy kiváló próbatechnikának is tekinthető.

Narratív „V”

Jo Salas[iv] technikája, mely történetek megjelenítésére alkalmas. Nagy odafigyeléssel, egymásra hangolódással játszva nagyon hatásos tud lenni, amit érdemes az előadás csúcspontjára tartogatni.
A színészek „V” alakot vesznek fel a nézőközönséggel szemben, figyelve arra, hogy a történetmesélő is jól lássa őket és gesztusaikat. Ehhez kicsit a történetmesélő felé kell fordulniuk. Itt páratlan számú színészre van szükség, lehetőleg ötre. A történet befejeztével valaki – a rajzon „B” – spontán felveszi az első helyet. Ő lesz a narrátor. Utána mindenki spontán felvesz egy helyet a „V”-alakzatban.
A kulcs a legelső ember, „B” kezében van. Egyes szám harmadik személyben adja elő a történetet, mozgással kísérve. A narrációt „Volt egyszer egy…” szavakkal kezdi, amivel mítoszi-mesebeli általános szintre emeli az egyedi történetet. Természetesen nem egyszerűen ismétli a hallott történetet, hanem annak lényegi részét ragadja meg. Sokszor elegendő a történet leghatásosabb szavait ismételni. Szavait kifejező mozgással kíséri. A mozgás megválasztásában két dologra fontos figyelnie. A történet lényegéhez kell a mozgásnak hozzáadnia valamit, a szavak hatását növelni. Másrészt a mozgásnak olyannak kell lennie, hogy azt a hátul lévő társai követni tudják.
A technika gyakorlása során Gabrielle Roth „öt ritmus” módszeréből az „áramlás/flowing” ritmust szoktam gyakoroltatni, amit a legmegfelelőbbnek látok ehhez a technikához. (P.J.)
Nagy, dramatikus, hirtelen mozgások is lehetségesek, de ezeket elő kell készíteni, hogy a többiek követni tudják. A hátul lévők feladata az, hogy olyan pontosan kövessék „B” mozgását, hogy a nézők szinte ne is vegyék észre, hogy ki az, aki a mozgást kezdeményezi. A hátul állók további feladata az, hogy felerősítsenek egy-egy fontos szót vagy mondatot, illetve hangulatfestő elemekkel színesítsék az előadást. Például, ha a történet főszereplője fájdalmat érez, hangos jajkiáltásokat hallathatnak, vagy ha egy erdőn halad át, akkor az erdő hangjait szólaltathatják meg.
A lejátszást a narrátor fejezi be úgy, hogy befejezi a történetet, leáll a mozgással, visszaáll semleges állásba, és a mesélőre néz. Mindezt a társai vele együtt teszik.




Echó / Visszhang

Megtörténhet, hogy egy technika valamely verziója előbb érkezik meg egy társulathoz, mint az eredeti változat. Ez történt az echó technikával a Rögtönzések Színháza esetében. Egy külföldi utunkon tanultuk meg, nagy lelkesedéssel gyakoroltuk és játszottuk sokáig, nem is tudva arról, hogy az egy változata a narratív „V” technikának. (P.J.)
Az echó technikánál a színészek szintén „V” alakot vesznek fel a nézőközönséggel szemben, ugyanúgy, mint a narratív „V” technika esetében.



A kulcsember most is a legelső ember, „B”. Ő fogja a kezdő képet megadni, azt a jelenetet vagy érzést kiragadva a történetből, amelyik az ő lelkében a legnagyobb lenyomatot hagyta. Mint általában, most sem törvényszerű betartani a kronológiát. A következő ‘hullám’, a második sor, „C” és „D” megismétli, visszhangozza a legelöl álló ember, „B” képét – de már saját spontán érzésekkel, gondolatokkal felerősítve, kiegészítve, akár átfogalmazva. ‘C’ és ‘D’ egyszerre játszik, szimultán adva elő a maguk jelenetét. „B” közben kimerevedetten áll. Ha a második hullám lement, megmerevednek ők is. Majd ugyanez megismétlődik még egyszer, ezúttal az utolsó hullám, az utolsó két ember játszik egyszerre, még jobban felfokozva az eredeti, legelső képet és a további előző kettőt. A cél az, hogy a lehető legszélsőségesebb, a legerősebb hatása legyen az utolsó két ember párhuzamos játékának.
Ilyen hullámsorozatból lehet minimum 3, de akár 4-5 is. A történet különböző érzelmi állapotváltozásait vagy ‘eseményeit’ ragadhatják meg egy-egy erősödő képben. Az echó akkor ér véget, ha az elmondott történet minden lényegi eleme belekerült a játékba. A játékosok ekkor semleges pozícióba állnak, ránéznek a mesélőre, majd visszamennek az alapsorba.


Ambivalencia

Olyan hangulatok, történetek megjelenítésére szolgál, ahol ellentétes érzelmek jelennek meg. A technika felvezetésekor leggyakrabban a szeretet és gyűlölet ambivalens érzését szoktuk említeni, mivel ez sokak számára ismerős ambivalens érzés, másrészt azért, hogy ezen „túl” legyünk, s a közönség soraiból már ezen túli érzelmek jelenhessenek meg. Páros számú, ideális esetben 4 vagy 6 színészre van szükség a megjelenítéshez, de páratlan szám esetén egyvalaki egyedül is eljátszhatja az ambivalencia mindkét oldalát.


A színészek úgy foglalják el a helyüket, hogy párban („A”-„B”; „D”-„C”) egymás mögött állnak, figyelve arra, hogy a közönség felé láthatók legyenek. Az első sorban állók, „B” és „C” mutatják meg az ambivalens érzés egyik pólusát, míg a hátsó sorban állók, „A” és „D” jelenítik meg a másikat. Az első sorban álló folyamatosan játssza a szerepét, nem hagyja abba, és nem merevedik meg, mikor a hátsó társa játszani kezd. A hátul álló az elöl álló játékát fogja ellentételezni. „B” és „A” páros indít és „B” kezdi a játékot, majd „A” csatlakozik hozzá. Ezután következi a „C” és „D” páros. Mindenki a saját felfogása szerint jeleníti meg az adott érzelmet, helyzetet. A cél, hogy a két vagy három játék más-más aspektusból mutassa meg ugyanazt az érzéspárt. Az egymás után bemutatott jelenetek fokozzák az érzelmi hatást.
Míg a folyékony szobornál egyszerre 4 szereplő mozog, itt most kettesével, csak egymással játszanak, ellentétes pólusokat megjelenítve.
A játék azzal ér véget, hogy külön-külön mindkét pár megtalálja azt a mozdulatot vagy helyzetet, ahol a szembenállás a legjobban tükröződik, s ezt a helyzetet merevítik ki. Zenei leütés.

***

Az előadás bevezető szakasza a ’rövid formák’ alkalmazásával a közönség felmelegítését szolgálja.
Ezek után a játékmester arra kéri a közönség tagjait, hogy forduljanak oda valamelyik nézőtársukhoz, és meséljenek el életükből egy személyes történetet, álmot vagy fantáziát, majd hallgassanak meg tőle egy másikat. Erre hat-nyolc perc időt ad.

Jelenet, szereplőválasztással

A játékmester ’bemutatja’ a színpad elé-mellé tett ülőalkalmatosságot, amely „a mesélő széke”, majd a közönség soraiból önként jelentkezőt szólít, és a kiérkezőt megkéri, meséljen el egy személyes történetet, amit az adott pillanatban fontosnak tart. Ezzel megkezdődik az előadás fő része, a történetmesélés és -lejátszás.
A történetek megjelenítésére alkalmazott fő technika a szereplő-kiválasztásos technika. Ennek a ’rituális menete’ a következő (Fox 1998 nyomán):


Színpadkép

A beállás során a színészek lemennek a színpadról, a színpad mellett elhelyezett létrán lévő színes anyagokból magukhoz vesznek olyan darabokat, melyekkel színesíteni tudják a játékukat. Ezalatt a zenész a hallott történet hangulatának megfelelő zenét játszik.
Legelőször mindig a történetmesélőt alakító színész áll be a színpadképbe. Ügyel arra, hogy a történetmesélő és a nézők jól lássák őt. A többi színész hozzá viszonyítva foglal helyet a színpadon úgy, hogy a létrejött kompozícióban – mint egy festményben – már megjelenik a történet. Amikor az utolsó színész is beállt a képbe, a színészek egy pillanatra megmerevednek, és a zene leáll.
Egy pillanatnyi szünet után elkezdődik a történet lejátszása, együtt az ehhez illő zenével.


Egy estén négy-hat történetet tudunk lejátszani. A történetek egymásutánjában mindig felfedezhető valamilyen rendező elv, melyet ’vörös fonalnak’ neveznek. Ajánlatos az előadás után gondolkodni erről…
Sokszor három történet után érdemes ambivalens érzések után érdeklődni, és azokat a fent leírt formában megjeleníteni.
A playback-színház rítusainak vannak „kemény” és „lágy” szabályai – rítuson a játékot keretező, ismétlődő elemeket értjük, melyek a playback-színház több évtizedes fejlődése során alakultak ki. Ezek ugyan korlátozzák a playback-színház művelőit, ugyanakkor teret adnak kreativitásuk számára. Rítusok nélkül a playback-színház amatőr és erőtlen játék maradna.
Az, hogy a mesélő kijön a székbe, egy kemény szabály. Mások viszont – mint például az, hogy a színészek hogyan néznek a mesélőre a játék után – lágy szabályok, ami azt jelenti, hogy ezeknek nincs egy meghatározott, egyedül hatékony módja.
Kemény szabály maga az egész fent leírt játékmenet, de hogy ezt ki milyen eszközökkel éri el, az már a lágy szabályok közé tartozik.
A playback-színház kemény szabályai azokat a kereteket jelentik, amelyek a világ minden táján azonosak, amennyiben a színházat playback-színháznak nevezik. Ezek a kemény szabályok adják az állandóságot, az ismerősséget, míg a lágy szabályok lehetőséget adnak a színészek, a zenész és a játékmester kreativitásának kiélésére. (Bakó é.n.)


Tabló

Az előadást általában tablóképpel zárjuk, melyben a színészek – az élő szobor technikáját alapul véve – azt mutatják be egy mozdulatsor és rövid mondatok vagy szavak segítségével, hogy rájuk mely történet mely motívuma hatott a legerősebben. A tablóban reagálnak egymásra a színészek, és több motívumot is megjeleníthetnek. A tabló szerepe lehet a néző megerősítése abban, hogy megosztott élménye, története tartós lenyomatot képezett a befogadóban, a különböző mesélőktől származó elemek vegyítésével hangsúlyossá tehető a feldolgozás közösségi jellege, és itt történik meg az előadás összegzése is.


***

További technikák, színházi elemek

Eddig azt láthattuk, hogy Magyarországon egy hagyományos playback-színházi előadáson miből áll a játékmenet, milyen technikai megoldásokkal dolgozik egy társulat. A folytatásban olyan elemek válogatását mutatjuk be, amelyek vagy egyes csoportokra jellemzők, vagy külföldön láthatók ugyan, de itthon eddig ritkán jelentek meg.
A lista nem teljes, illetve az egyes technikákat a műfaj művelői különbözőképpen is játszhatják, akár egyedi társulati szokások szerint, sőt, még az egyes technikák nevei is eltérőek lehetnek. A kiválasztott 11 technika: fokozás; szinkron; bent és kint; vignetta; átváltozás; diashow és videoshow; sorozat; szabad improvizáció; vokális improvizáció, átalakítás. Emellett felhívjuk a figyelmet a zenére és mozgásra épülő előadásmódra.
Az összeállításnál arra törekedtünk, hogy többféle műhelyből származó leírásokat közöljünk, egyben arra is biztatva minden játszót, hogy az olvasott megoldásokat társulatában saját képére formálja, gazdagítsa személyes erényeivel, stílusjegyeivel, alkalmazza szabadon!


Fokozás

Előadások kezdéséhez dolgozta ki ezt a technikát a Szegletkő Gyermekotthonban működő Kavicsok, serdülő fiúkból álló társulat. E csoport sajátossága, hogy azok alkotják, akik aktuálisan a gyermekotthon lakói, így a fellépők akár évente teljesen kicserélődnek. Mivel a szereplők között egy előadáson gyakorlott és kezdő színészek is megjelennek, fontos szempont, hogy az újabbak zökkenőmentesen tudjanak alkalmazkodni a színpadhoz. Ezt könnyítendő, bemutatkozáskor a színészek először egymás hangulatát nagyítják fel. Félkörben felállva a szereplők sorban bemutatkoznak, és elmondják a rájuk pillanatnyilag legjellemzőbb érzést, majd egy visszafogottabb gesztussal (helyben maradva) bemutatják azt. A mellettük álló színészek sorban, egyenként elismétlik ezt a gesztust, mindig valamivel erőteljesebben, míg a kör végére érnek. Ekkor a következő színész (ő is helyben maradva) mutatja meg állapotát, azt fokozzák a többiek és így tovább, míg mindenkire sor kerül. A játékba akár a konduktor, akár a zenész bevonható, ők azonban inkább csak a saját állapotukat mutatják be, a fokozásban nem vesznek részt. (Oberth)



Szinkron

A történet alapján „A” játékos, aki a színpad mesélőhöz közelebb eső felén foglal el egy pontot, helyben maradva némajátékot mutat be (mimikával, testmozgással), amit az oldalt sorakozó további játékosok hangokkal, beszédhangokkal „szinkronizálnak”.
A játék során „A” irányító szerepet tölt be, ő kezdi és zárja le a játékot, olykor azonban ő is alkalmazkodhat a többiektől hallott hangokhoz, vagyis a mozgás és a szinkronhangok között sajátos párbeszéd alakulhat ki.
„A” szereplőt a mesélő is választhatja a színészek közül, a játékmester is, vagy utóbbi a színészekre bízhatja a választást. (Oberth)




Bent és kint (In and out; Fra Zeller nyomán)

A történet meghallgatása után a színészek a színpad szélén állnak. A hallott történetet kétféleképpen jelenítheti meg minden színész. Az egyik lehetőség, hogy belépve a színpadra mozgással, tánccal, hanggal, verbalitás nélkül bejátssza a színpadot, majd visszatér a színpad szélére (az ábrán „A” és „C” színész). A másik lehetőség pedig az, hogy belép, megáll a színpad egy pontján, és csak egy szót vagy rövid mondatot mond vagy ismétel, majd kilép a színpadról („B” és „D” színész). A színészek között nincs interakció. Egyszerre ketten, hárman is lehetnek a színpadon. Duplázhatnak, felerősíthetik egymást. Egy-egy színész többször is beléphet, más-más játékmódot választva és a történet másik elemét ragadva ki. Innen a technika neve: bent és kint. A jelenet mintegy „csattanóval”, egy élő szoborral zárul. Ehhez természetesen nagy egymásra figyelés és gyakorlottság szükséges. (Parádi)



Vignetta (Aviva Rosenthal nyomán)

A történet meghallgatása után az ábrán látható módon állnak fel a színészek. Ebből a helyzetből lép egy-egy színész a színpad közepére, ahol a történetből eljátszik egy számára fontos részt, majd visszamegy a színpad szélére, a kiindulási oldalra, vagy a másik oldalra. Rögtön utána belép egy másik színész, majd egy harmadik. Itt lehetséges együttjátszás. A színészek csatlakozhatnak egymáshoz, dialógus lehet közöttük, és eljátszhatnak egy jelenetet a történetből. Majd kilépnek, s más szerepben térnek vissza. A befejezés itt is egy közös élőszobor lehet. (Parádi)



Átváltozás

A játékmester instrukciójára – melyben megfogalmazza, hogy milyen állapotból, érzésből, hangulatból (ábránkon: 1. pozíció), milyenbe (2. pozíció) vált át a mesélő – a színészek, két egymást követő élőszoborral jelenítik meg a mesélő élményét. A zenész bevezetheti, illetve kísérheti a színészek játékát.
Az elsőnek kilépő színész (ábránkon: „C”), aki az első élő szobor lejátszását elkezdte, kezdi el a változás elindítását is, az átmenetet a másik élő szoborba. A többi színész sorban, egymás után lép be az első élő szoborba, kapcsolódva a mesélőhöz és az előtte belépők játékához, illetve térnek át a második hangulat lejátszására, hasonló módon. A megállítás szintén annak a színésznek a feladata, aki elsőnek foglalta el a helyét, a többieknek hozzáigazodva, vele egyszerre kell befejezniük az akciójukat (a zenész egy jelzéssel segítheti ezt).
Az akció befejezésekor a színészek egy rövid időre (kb. 3 mp) belemerevednek a pózukba és a mesélőre néznek, majd a mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban visszatérnek a helyükre. (Zánkay)




Diashow és videoshow

A játékmester – miután meghallgatta a néző történetét, kiválasztotta a technikát – a történetet 3-5 mondatban részekre osztja. Az első mondata után jelzi a színészeknek a játék kezdését: „Lássuk!”
Ha a választott technika a diashow, a színészek – miután kilépnek a színpad egy kiválasztott területére – a játékmester által megfogalmazott részt egy állóképben mutatják be. Ha a választott technika a videoshow, akkor nem álló-, hanem mozgóképben jelenítik meg, melynek végén egy pózban megmerevednek. Ekkor a játékmester a történet egy újabb részletét egy újabb mondatban fogalmazza meg, és jelzi: „Lássuk!” A színészek ezt ismét egy álló- vagy mozgóképpé változtatják. Ilyen módon 3-5 képben játsszák vissza a történetet, aminek a végén megmerevednek, és a mesélőre néznek. (Kaposvári)

Sorozat

A bécsi Ad hoc playback-társulat fejlesztette ki a serie, magyarul sorozat nevű technikát. Különösen alkalmas egy történet különböző szintjeinek megmutatására. A társulat egyik tagja az induló, semleges pozícióból belép a színpad valamely pontjára, és ott – helyben maradva – szólóban lejátszik egy aspektust, érzést, szerepet a történetből. Játéka végén szoborként egy pózban megmerevedik. Ezután belép a következő színész, ő is bemutatja a saját szólóját, végül ő is szoborrá válik. A színészek szólójukban használhatják a már „lefagyott” kollégáik merev testét. Ha minden színész bent van a játéktérben és eljátszott egy szólót, az még nem a történet vége. Innentől kezdve bármely színész hozhat egy újabb impulzust, szólót, úgy, hogy először jól láthatóan és hallhatóan helyet változtat. Egyszerre mindig csak egy színész aktív a színpadon, a többiek megmerevedett szobrok! A színészek szólóinak sorrendje nincs meghatározva. (Alábbi ábránkon például „B” játékos lépett ki először, majd „C”, „A” és „D”, s miután mind szólóztak már, „C” új pozíciót vett fel, ahol újabb szólója következett stb.)
A játék során, a szólók végén a színésznek érdemes mindig úgy megmerevednie, hogy helyzetéből belássa a színpadteret is, így észlelheti, mikor mozdulatlan mindenki, mikor kezdhet ő egy újabb szólóba.
A színészek a mesélő történetének bármely nézőpontját felvehetik, ha abban több szereplő fordult elő, bármelyikük szerepét, illetve a következő szólójuk alatt egy másik szerepben folytathatják.
Lezárásának két módja van. Ha nincs több impulzus, szóló, a színészek egyszerűen a szoborpózból semleges testtartásra váltanak, vagy az utolsó impulzusok egy közös szobrot létrehozva összekapcsolódnak. (Kaposvári)




Az Ad hoc egy 2010. évi budapesti előadásán sorozat alkalmazásával mutatott be egy történetet. (Játékmester: Kaposvári Anikó, mesélő: Parádi József) 
Link: http://www.youtube.com/watch?v=bCvTkFePKKk



Szabad improvizáció

A néző megszólalásakor – a játékmester jelzésére – a színészek felállnak a helyükről, és semleges testtartásban végighallgatják a mesélő élményét. A játékmester, szükség esetén a mesélő által mondottakból kiválasztva, kijelöli a lejátszandó élmény kereteit és megjelöli a „szabad improvizáció” technikát.
A „Lássuk!” vezényszóra megszólal a zene, a színészek közösen egy lépést előrelépnek, majd egyenként belépve megkeresik a színpadi helyüket. Odaérve, a mesélő által mondottakra reagálva, a nézők illetve a mesélő felé fordulva felvesznek egy testtartást, elkezdenek egy mozdulatot, amit gesztusokkal, mimikával és hanggal társítanak.
A második színésztől kezdődően már nemcsak arra reagálnak, amit a mesélőtől hallottak, hanem arra is, ami az élményből a színpadon megelevenedett. Ennek megfelelően, körülbelül 3-5 másodperc elmúltával követik egymást, engedve magukra hatni azt, amit az előtte belépő(k) csinál(nak).
A színészek a mesélő élményének lejátszásában szabadon követik az impulzusaikat, kapcsolódhatnak, reagálhatnak, szerepet válthatnak. Nemcsak a mesélő belső megélését játszhatják le, hanem az élményben szereplő más személyek (vagy akár állatok) akcióit, illetve megjeleníthetik a helyszín jellegzetes „tárgyait” is.
Kedvező, ha az első 10-15 másodpercben – lehetőleg szavak nélkül – egymásra hangolódnak, majd együtt fejlesztik ki közösen a lejátszást, a színpadon folyamatosan rögtönözve, élővé, tartalmassá, koherenssé téve, és lehetővé, hogy a mesélő élménye minél teljesebben újjászülethessen a színpadon. (A szabad improvizáció a lejátszás közös fejlesztésével időben tágasabb lehet az élő szobornál, jobban kedvez a részletek kidolgozásának, egy „kerek egész” létrehozásának.)
A befejezés megfelelő időpontjának megtalálása a színészek és a zenész közös feladata. Fontos az együttesség, az összhang és az egyértelműség! Az akció befejezésekor a színészek egy rövid időre (kb. 3 mp) belemerevednek a pózukba, majd ellazulva a mesélőre néznek. A mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban visszatérnek a székeikhez. (Zánkay)

Vokális improvizáció (vocal improvisation)

A mesélő élményének meghallgatását követően a játékmester instrukciójára három színész, sorban egymás után elfoglalja a helyét a színpadon, a mesélő és a közönség felé fordulva. Amikor már mind a hárman a helyükön vannak, az elsőként belépő színész kezdi a lejátszást. Mozdulatlanul, mimika és gesztusok nélkül, egy hanggal fejezi ki a mesélőnek egy érzését, amit rövid szünettel (3-5 mp) még kétszer megismétel (inkább felerősítve, mintsem gyengítve a kifejezést). Az első színész elhallgatása után, rövid szünetet (3-5 mp) tartva a második színész is hasonló módon, háromszor megszólal, majd ezt követően a harmadik színész ugyanezt teszi. A harmadik színész elhallgatása után rövid idővel (3-5 mp) mindhárman (lehetőleg egyszerre) újra háromszor megismétlik a korábban adott hangjukat. Ezt követően rövid időre (3 mp) a mesélőre néznek, majd a mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban visszatérnek a helyükre. (Zánkay)

***

A playback-színházi játékban a játékmester, miután a hallott élményt a színészek megjelenítették, minden alkalommal megkérdezi a mesélőt, elégedett-e a látottakkal? Ha nem – például hiányol valamit az általa elmondottakból, vagy bármely ok miatt, – a játékmester felkínálja a korrekció lehetőségét. Ilyenkor a mesélő kérését, kiegészítését felhasználva a módosított tartalom bemutatását kéri a társulattól. Ekkor új technikát választhat valamennyi ismert közül – ebben döntési szabadsága van, leginkább a mesélő szándékát figyelembe véve. Ilyen lehet jelenet lejátszása is, a következő leírás szerint.

Átalakítás (transformation) (Jo Salas nyomán)

Ha a történet olyan módon fejeződik be, hogy a mesélő feszültsége nem oldódik fel, a játékmester megkérdezi tőle, hogy szeretne-e más befejezést a történetéhez. Ha elfogadja az ajánlatot, ő maga megszabhatja az új befejezést, vagy rábízhatja a társulatra, hogyan fejezik be a történetet. Az új befejezés a történet egy meghatározott pontjához kapcsolódik, és egy jelenetben valósul meg a színpadon. Ha a befejezést a mesélő a társulatra bízza, akkor a helyzet belső logikáját követve rögtönzik a színészek a befejezést, figyelve egymásra, kapcsolódva egymás kezdeményezéseihez. (Zánkay)

Előadás zenéből, énekből, táncból

A playback-színház könnyen kapcsolódik különféle művészeti ágakhoz, így előadásaiban a zene, az ének, a mozgásművészet, a tánc nyilvánvaló elemei jelenhetnek meg. Ugyanígy, a playback elemei beépülhetnek más műfajú előadásokba is. Itt két példát kínálunk erre:
A Józan Babák Klub Playback-színháza a IV. Országos Playback-színházi találkozón olyan előadást tartott, amelyben hét zenész vett részt, továbbá a színész szereplők szinte egyáltalán nem beszéltek, hanem mozgással, tánccal, énekkel játszották el a nézők történeteit. (Erről egy ötperces videóösszefoglaló látható a playbackszinhaz.blogspot.com oldal „A playback-színház technikái” című rovatában.)


Ugyanezen a rendezvényen a Magmakamra Műhely csoportja – amelyben gyógypedagógus tanárok zenélnek, míg a színpadon lévő emberek értelmileg középsúlyos mértékben akadályozott fiatalok, – egy performance-ot mutatott be, a playback-technikák közül a „Narratív V”-t alkalmazva. (A performance videója a playbackszinhaz.blogspot.com oldal „A playback-színház technikái” című rovatában látható, ezen belül a narratív „v”: 7 perc 20 mp-nél.) (Oberth)



Irodalom
Dr. Bakó Tihamér (é.n.): A playback-színház és a rítusok. Kézirat.
Fox, Jonathan (1998): Rules of the Playback Theatre Ritual. Kézirat
Tarr Bence László – Parádi József – Oberth József (2009). In: Playback-színházi alapképzés. Magyar Emberi Jogvédő Központ – Józan Babák Klub.
Link: http://jozanbabakplayback.blogspot.hu/p/irodalom.html
Zánkay András (2006): Playback-technikák leírása a Pécsi Playback Színház színészeinek. Kézirat.






[i] Közép-európai Improvizációs Színházi Műhely Egyesület (KIMSzIM): www.kimszim.blogspot.hu.
[ii] Az izraeli playback-színházi iskola vezetője.
[iii] Ausztrál playback-színész és –játékmester.
[iv] Jo Salas az első playback-színházi társulat alapító tagja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése