E bevezető fejezetben az Olvasó a
playback-színház technikai ismertetését találja. Önmagában ennek használata még
nem elegendő a színvonalas színházi munkához, arról kötetünk további fejezetei
szolgálnak útmutatással, ugyanakkor a műfaj gyakorlásához elengedhetetlen
ismereteket tartalmaz. Az alábbiakat tekinthetjük úgy, akár egy szabásmintát,
ami még nem maga a ruha, de elkészítését megkönnyíti.
A
„playback” neve
A playback szó magyarul visszajátszást jelent.
Mivel ebben a színházi formában nincs előre megírt darab, hanem az előadáson
jelen lévő néző aktuálisan elmondott története jelenik meg a színpadon, a
kifejezés itt e nézői mesélés visszajátszását jelöli.
Az elnevezés az amerikai Jonathan
Foxtól, a műfaj alapítójától származik. Magyarra visszajátszás-színházként
lehetne fordítani, ezt azonban nem szoktuk használni, hanem inkább a
playback-színházi formát, amely egyébként a nem magyar nyelvű színjátszók
számára is könnyebben azonosítható.
Ha valaki playback-színházi társulatok
után kutat, nevükben olykor a playback helyett a rögtönzés vagy az improvizáció
szó valamelyik alakját is találhatja. Emiatt azt tanácsoljuk, hogy az ilyen
színházakat az Olvasó ne csak az elnevezés alapján keresse – vagy látogasson el
a műfaj szakmai honlapjára[i], ahol a
társulatok gyűjteményesen szerepelnek!
Alkotók,
helyszín, eszközök
Kik az
alkotók?
A playback-színházi társulatokban mindig
találkozunk játékmesterrel, színésszel, zenésszel, esetenként a színpadon kívül
dolgozó segítővel – és a nézővel, aki itt nem csupán passzív szemlélő, hanem
alkotótárs.
Ki kicsoda közülük?
A játékmester
– akit konduktornak, azaz vezetőnek is hívhatnak, – az a szereplő, aki az
előadás egészében közvetít a nézők és a színészek között. Először ő köszönti a
megjelenteket, ismertetve az előadás menetét. Azután érdeklődik a nézők
hangulatairól, álmairól, történeteiről, és nyilvános párbeszédben meghallgatja azokat.
A színészeket annyiban instruálja, hogy az aktuális mesélő mondandóját milyen
technikával játsszák el. (A technikákat rövidesen megismerhetjük.) A
játékmester mindig felteszi a kérdést, hogy egy néző saját története
megjelenítésével elégedett-e, vagy esetleg kéri annak korrigálását. Ha valami
változtatásra szorul, erre is a játékmester kéri fel a színészeket. S szintén ő
az, aki az előadást lezárja, elköszön a nézőktől.
A
játékmester csaknem mindig egy személy, csupán gyakorlott és összeszokott társulatoknál
fordul elő, hogy olykor ketten vezetik az előadást.
A mesélő
azonos az előadásra érkező nézővel. A playback-színház, lévén nincs előre
tanult, próbált darabja, csak akkor tud játszani, ha a néző mesél. (Mesélni
természetesen nem kötelező, a nézők közül mindig önkéntes a jelentkezés e
szerepre.) Az elmondott tartalomnak nincs megkötése, az szólhat boldogságról,
vidámságról, szomorúságról, az egyetlen kikötés, hogy egyes szám első személyű,
azaz saját, megélt élmény, esemény, történet legyen.
A
műfaj szempontjából döntő jelentőségű, hogy a néző történetét a színházban soha
nem lehet értékelni, minősíteni, a mesélő nem kap tanácsot, nem közölnek vele
véleményt, ezért ha a látottak alapján valamely felismerésre jut, az nem külső
javaslatra, hanem benne születik meg. Emiatt minden közreműködő a mesélő iránt
teljes elfogadással viseltetik.
A színészek
legtöbbször négyen-öten lépnek színpadra, bár a létszám három és hat között
lehet. (Háromnál kevesebb színész már nem tudná eljátszani a hallottak
összetett érzelmi és társas viszonyrendszerét, gazdagságát, hatnál több
ugyanakkor elaprózódó, széttartó játékot mutathat be, ezért az ilyen
megoldásokat nem ajánljuk.)
A
színészek az előadás folyamán sem egymással, sem a nézőkkel nem folytatnak
párbeszédet, csak jelenet közben, szerepben szólalhatnak meg. Amikor a néző a
játékmesternek mesél, minden színész mozdulatlanul őrá figyel, majd a
játékmester instrukciójára eljátssza a hallottakat, végül a jelenet
befejezésekor újra a mesélőre néz. Ebből adódóan a színészeknek arra sincs
lehetőségük, hogy a mesélő történetének elhangzása és a játék között
megbeszélést folytassanak egymással, hanem rögtön a játékba kezdenek, amely így
teljesen spontán módon keletkezik.
A zenész
a színpadi játék kísérője, aki élőben gitárral, dobbal, furulyával, kalimbával,
és a legváltozatosabb eszközökkel dolgozhat. Van olyan társulat, amelyben a
zenész inkább csak aláfesti a színpadon történő eseményeket, a háttérben marad.
Van azonban, ahol a zenész hangsúlyosabban jelenik meg, egyenesen párbeszédet
folytat a színészekkel, mintha maga is a színpadon lenne. Egyéni adottságok és
a csoport gyakorlottsága függvényében, olyan társulat is akad, amelyben a
zenész önállóan vagy színészekkel közösen spontán énekel egyes jelenetekben.
Említhetünk még néhány funkciót, amelyek nem
láthatók vagy nem nyilvánvalóak az előadás alatt. A társulatok rendszerint, bár
nem feltétlenül, választanak maguk közül egy vezetőt, aki elsősorban szakmai,
művészeti területen irányít. Néhol megkülönböztetik a művészeti vezetőt a
menedzsertől, ha utóbbi feladatot másvalaki látja el.
Emellett a társulatot segítheti még
hang- és fénytechnikus, fénykép- vagy videódokumentátor és így tovább. Jellemző
azonban, hogy a playback-színházak állandó résztvevői a színpadon is látható
emberek, míg segítőik alkalmi közreműködők, vagy az előadások helyszínein
dolgozó személyzet tagjai.
Helyszín
Playback-színházi előadást sok helyütt lehet
tartani, hagyományos színházteremben, szórakozóhelyen, vállalati
irodaépületben, egyetemen, iskolában, óvodában, gyermekvédelmi,
hajléktalanellátó, addiktológiai, pszichiátriai intézményben, templomban, börtönben,
lakásban, de akár utcán is. A helyszín megválasztása leginkább egy-egy társulat
ambíciójával függ össze: kiknek a történeteit szeretné eljátszani, akik az
adott színteret minél megszokottabb, természetesebb módon látogatják.
Színpad,
színpadtechnika
Playback-előadáshoz ajánlott legalább 4 méter
széles és 3 méter hosszú színpadot használni, annál kisebb helyen már nehezen
mozognak a színészek. Az alapterület természetesen lehet ennél nagyobb, aminek
nincs kifejezett határa, viszont figyelembe kell venni, hogy a műfaj intim
légkört igényel, ezért a túlzottan nagy távolságok az előadás kárára válhatnak.
E szempontból érdemes kerülni az olyan helyszíneket, ahol a színpad és a
nézőtér távol van egymástól, vagy a kettő között nagy a szintkülönbség.
A playback-színházak általában nem
használnak mikrofont vagy mikroportot, azonban a nagyobb terekben a játékmester
és a mindenkori mesélő párbeszédének érthetősége miatt szükséges lehet mikrofon
alkalmazása. (Hangosításra olykor a zenész is igényt tarthat, különösen, ha
énekelni is szokott.)
Színpadi
berendezés
Íme, egy színpadkép!
Az ábrán a színpad elfordítottsága azt jelzi,
hogy a játékosok nemcsak a nézőknek, hanem az oldalt ülő történetmesélőnek is
játszanak, s arra figyelmeztet, hogy a játék során a színészek figyeljenek,
hogy a mesélő számára folyamatosan láthatóak legyenek, s a létrehozott
kompozíciót a mesélő jól érzékelhesse.
Színpadi
kellékek
A playback-színház nem igényel sok kelléket. A
színészeknek olyan ülőalkalmatosság kell, amit a játék során különböző módon
fel tudnak használni, és fel is tudnak állni rá. Alkalmasak lehetnek székek, de
különféle ládák, egymásba illeszthető dobozok is. Utóbbiak nagyon praktikusak,
mert kis helyen elférnek, és akár autóban is szállíthatóak. Szükség van továbbá
egy-egy székre vagy dobozra a történetmesélőnek és a játékmesternek
(konduktornak), valamint a zenésznek. A mesélő széke a játékmester és a
színészek között helyezkedik el. Ezt az elhelyezést Jonathan Fox úgy indokolja,
hogy amikor a játékmester a nézők soraiból valakit a mesélő székébe invitál,
akkor ezen elhelyezés által a mesélő átlép egy képzeletbeli vonalat, amely
elválasztja a nézőket a társulattól, és így mintegy „vendégként a társulatba kerül”,
aztán a folyamat végén ismét visszatér nézői szerepébe. Az ábrán látható még egy létra néhány színes kendő számára. (A
létra helyett használható hagyományos ruhafogas is.) A kendőkkel a színészek
hangulatokat, természeti jelenségeket, tárgyakat, öltözékeket egyaránt
megjeleníthetnek. E kellékek használatában nagyon különböznek a társulatok vagy
a playback-trénerek. Vannak, akik nagyon sok, gondosan előkészített színes
anyagot használnak, és felkészüléskor külön tréningórákat szentelnek az anyagok
használatának, míg mások, köztük Aviva Rosenthal[ii],
egyáltalán nem alkalmaznak színes kendőket. (A playback-színházban más kelléket
nem szoktak használni.)
Ruházat
Gyakran látható, hogy egy-egy
playback-társulat tagjai azonos színű ruhát vagy azonos pólót (például fekete
pólót, diszkrét társulati logóval díszítve) viselnek, jelezve a csoport adott
helyzetben érvényesülő befogadó semlegességét, a befogadásra való készségét.
Mások ellenben úgy vélik, jobb, ha az egyes színészek a saját maguk választotta
ruhában lépnek fel, akár hangsúlyt adva a jelenlévők egyéniségének és sokszínűségének,
összhangban a nézői történetekben, vagy épp a playback-előadásokban is valós
személyes és személyközi kapcsolati sokszínűséggel.
Egy
előadás
A playback-előadásoknak egyfelől nincs
forgatókönyvük, hiszen sosem tudjuk előre, hogy az aznapi nézők közül ki és mit
fog mesélni, másfelől viszont ismert a szerkezetük. Most megpróbálunk egy olyan
előadást modellezni, amelyik jellemző a magyarországi társulatok fellépéseire.
Később ezt néhány olyan technikai lehetőséggel egészítjük ki, amelyeket a honi
társulatok ritkábban alkalmaznak, de éppúgy tanulhatók és játszhatók. Lássunk
tehát először egy szokásos előadásmenetet, 90 perc játékidővel számolva!
Játékmenet
1. A társulat
színpadra lép, elhelyezkednek az 1. ábrán bemutatott színpadtérben. (A hely
elfoglalása a nézők beengedése előtt történik, akik így már az induló
színpadképpel találkoznak. Egyes helyszíneken, ahol nincs külön előtér, így a
vendégek már kezdés előtt a nézőtéren foglalnak helyet, a társulat tagjai
egyszerre bevonulhatnak. Ilyenkor a játékmester vagy egy konferanszié
bejelentheti őket.)
2. A
játékmester köszönti a nézőket, valamint – a közönség összetételétől is függően
– néhány szóban elmondja, milyen fajta színházi előadás következik, mi lesz a
játék menete. (Ekkor nem az 1. ábrán látható helyén ül, hanem állva üdvözöl
mindenkit, ahogy később is, az ülve folytatott párbeszédes helyzeteken kívül,
állva tartja szóval a közönséget.) A játékmester invokációja, azaz a néző
ünnepélyes meghívása az előadásban való részvételre.
3. A
játékmester az előadás elején rövid és személyes hangulatok, benyomások, érzések
megfogalmazására kéri a nézőket, amelyeket a színészek rövid rögtönzéses
képekben adnak vissza. Ez a szakasz megfelelően demonstrálja a playback-színház
működését, egyben segít a nézők „felmelegítésében” és bevonásában.
4. A
játékmester bemutatja a közreműködőket. Ekkor a székeken ülő szereplők egyenként
felállnak, maguk is köszöntik a nézőket, olykor a személyes állapotukról is
szólva (Hogy vagyok itt és most?).
5. Ezen a
ponton a játékmester arra kéri a nézőket, hogy a nézőtéren alkossanak párokat,
forduljanak egy – lehetőleg – számukra előzőleg ismeretlen másik emberhez,
akivel 6-8 percben kölcsönösen osszanak meg egy-egy személyes történetet.
6. Az idő
leteltével a játékmester „bemutatja” a történetmesélő székét (lásd az ábrán, a
színpad oldalsó részén!), és felkéri a nézőket: aki kedvet érez egy saját
történet megosztására, foglalja el ezt a helyet. Itt a játékmester is leül, a
„bejelentkezett” mesélővel interjút készít az általa elmondani kívánt történetről,
majd a társulatot a hallottak eljátszására kéri. (A történetek lejátszását az
alábbiakban részletesen ismertetjük.)
7. Egy
átlagos terjedelmű, mintegy másfél órás előadáson belül 3-5 hosszabb történet
eljátszására nyílik lehetőség. A nagyobb számú történetjátszás folyamatában, ha
indokolt, a harmadik történet után a játékmester érdeklődhet például a
látottakkal kapcsolatos ambivalens érzések iránt, s ha ilyen felmerül, akkor a
hosszabb lejátszások közé egy rövidebb képet (a párok/ambivalencia nevű
technikával) beilleszthet.
8. Az előadás
vége felé járva a játékmester összefoglalja az estet, majd a szereplők az eddig
elhangzott valamennyi – rövidebb és hosszabb – nézői hangulatból, érzésből,
történetből idézve egy rövid képbe, úgynevezett tablóba sűrítve adnak
összefoglalót.
9. Végül a
játékmester, a színészek és a zenész közösen meghajol, fogadva a tapsot.
Megjelenítési technikák
A playback-színház improvizációs műfaj, de a
kezdetek óta használnak néhány olyan formát, technikát, amelyek keretezik a
játékot. A Jonathan Fox vezette első playback-társulat előbb kialakította a
maga formáit, amelyeket azután továbbfejlesztett, újakat alkotott hozzá, míg
egyeseket elhagyott. A formák a tanítás, továbbadás során ismét változtak, alakultak, majd a későbbi
társulatok is újításokat vezettek be, s lényegében e láncolatból egy szüntelen,
máig tartó fejlődési folyamat bontakozott ki.
Vannak társulatok, amelyek számára
elegendő néhány playback-technika, és nem törekednek újabb és újabb technikák,
formák megtanulására, kialakítására. (Például a Cymbeline Bühler[iii] által
vezetett nemzetközi playback-tréner csapat csak kétfajta rövid technikát és egy
történetlejátszó technikát tanított meg Srí Lankán, ahol a résztvevők színes
előadásokat, és négy megalakult társulat részvételével egy mély, intenzív
nemzeti találkozót tudtak tartani ezek felhasználásával.) Más társulatok sok új
formával kísérleteznek, míg megtalálják a számukra legmegfelelőbb, rájuk
jellemző technikákat.
A
technikák típusai
A playback-technikákat rövid, illetve a
történetek megjelenítését szolgáló hosszú technikákra osztjuk.
A rövid technikákat az előadás
bevezető részében használjuk. Az előadás elején a színészek a nézőtérrel
szemben állnak. A játékmester hangulatokat, érzéseket kér a nézőktől. Ezek
megjelenítésére használhatók a rövid technikák, melyek lehetnek nem narratív és
narratív típusúak. A nem narratív technikák egyetlen érzést jelenítenek meg,
míg a narratív technikák több érzés, érzéssor lejátszását teszik lehetővé, és
az előadás második részében történetek megjelenítésére is alkalmasak.
A legismertebb rövid technika a nem
narratív folyékony vagy élő szobor (fluid sculpture).
Folyékony szobor / Élő szobor
Miután egy néző elmondta az érzését, a
színészek (4 vagy 5 színész) közül valamelyik a színpad közepére lép, és elkezd
egy mozdulatsort vagy ismétlődő mozdulatokat, melyeket egy-egy szóval, rövid
tőmondattal vagy akár dallal kísér, de elsősorban a gesztusaira fókuszál. Erre
és a hallott történetre reagál a következő színész, aki felveszi a kontaktust
az első játékossal, és valamilyen módon kiegészíti az ő mozdulatait,
‘mondanivalóját’, így a hallott érzés egy másik aspektusát jeleníti meg. Majd
hasonló módon követi őket a többi színész. Az előrelépések sorrendje teljesen spontán,
nincs előre eltervezve. A játékot a kezdő színész zárja le úgy, hogy egy jellegzetes
pózban megmerevedik, majd néhány pillanat után visszatér semleges állapotba, és
visszalép a kezdő sorba. Társai azonnal követik.
Miután a színészek előreléptek,
folytatják játékukat, ami lehet az eredeti mozdulatsor megismétlése és
folyamatos ismételgetése is, de lehet a többiek által hozott új elemekre való
spontán reakció. A többi színész által hozott új játékelem az úgynevezett
‘ajánlás’. Ezekre az ajánlásokra folyamatosan figyelnek és reagálnak. A
folyékony szobor így folyamatosan változik, tulajdonképpen megjeleníti a
hallott hangulatot, de nem szükségszerűen kronologikus sorrendben. Sőt minél
inkább elrugaszkodik a mesélés szigorú sorrendiségétől, logikai tartalmától,
annál jobb!
Játék közben a színészek nem néznek
egymásra.
A színészek elsősorban a mesélő
érzéseit jelenítik meg, illetve saját spontán reakcióikat az elbeszéltekre. Így
születhetnek olyan többletreakciók, amelyek elmélyítik a hallottakat, illetve
új fényben, megvilágításban láttathatják.
Technikailag figyelni kell, hogy a
végső kép kialakításánál ne boruljon fel a színpad, azaz a szobor legyen
megkomponált, és a kompozíció reagáljon a hallott érzésre. Finomítja a képet,
ha az alul-középen-felül hármas térosztást jól használják a színészek. A hátul
állók még a székekre is felállhatnak, ha a fentnek kívánnak hangsúlyt adni. A
földre fekvést érdemes elkerülni, mert az első sor mögötti közönség nem nagyon
látja.
Összefoglalva:
- a szobor folyamatosan épül az akcióba lépő színészek által,
- mindannyian a néző érzését játsszák,
- hangot és mozgást használnak,
- a színészek nem néznek egymásra,
- csak néhány szó hangzik el.
Paletta
A paletta narratív technika. Alkalmas érzés,
érzéssor és történet megjelenítésére.
A színészek a rendezői bal oldalon kezdve
előrelépnek, és a folyékony szobor technikával ellentétben, most egymást követő
sorrendben játsszák el az elbeszélt történetből kiragadott érzéseket. „A”
színész kezdi a megjelenítést, Ha „A” befejezte a jelenetét, egy
karakterisztikus szoborban megmerevedik, jelezve ezzel „B”-nek, hogy folytathatja
a játékot. Természetesen „B” épít az „A” által eljátszottakra, és így tovább. A
kulcs az utolsó ember, „D” kezében van, aki összegezheti a képet egy spontán
csavarral vagy átkeretezéssel. Ha mindenki lejátszotta a maga képét, akkor egy
rövidke, pár másodperces szünet után minden szereplő egyszerre kezdi lejátszani
a saját képét, szinkronban egymással, míg a lejátszás végén mindenki egyszerre
megáll, akkor is, ha nem ért a saját jelenete végére.
Egyáltalán nem fontos, hogy a
lejátszás időrendi sorrendben történjen. Sőt különösen érdekes, ha a játszási
sorrend nem követi a történet időbeliségét.
Alapvetően azért az időrendi
sorrendben elbeszélhető történetek megjelenítésére szolgál.
Kórus
A kórus szintén narratív technika, amiben
kiemelt hangsúlyt kap az együttmozgás és az ismétlés. Használható az előadás
elején, hangulat, majd később történet megjelenítésére is. Mint mindig, itt is
a mesélő érzéseit nagyítják fel a színészek és nem feltétlenül az eseményeket.
Az időrend szintén megbontható.
A kezdéskor a színészek nagyon
szorosan egymás mellé állnak. Mikor az első színész tesz és mond valamit, a
többiek azonnal utánozzák és ismétlik azt.
Az első, néhányszor ismételt mozdulat
és hang után egy másik színésztől jön egy hang és mozdulat, amit a csapat
ismétel néhányszor. Aztán egy harmadiktól, negyediktől, egészen addig, amíg a
mesélő élményének minden lényegi eleme belekerül a játékba.
Az ajánlásokra nagyon kell figyelni. Minden
elfogadott ajánlat erősíti az összhangot és a játék energiáját, minden el nem
fogadott ajánlat gyengíti azt. Sokak véleménye az, hogy a kórus az a technika,
amely nagyon pontosan jelzi, milyen az egymásra figyelés és az összhang
minősége a társulatban.
- A kórus az alábbi tényezők megfigyelésére ad alkalmat
- Milyen gyorsan követik a többiek az ajánlatot tevő társukat?
- Van-e „sztár” a csapatban, vagy az ajánlatok egyenletesen oszlanak meg?
- Milyen szintű az összhang a mozgásokban?
- Mennyire tekintgetnek egymásra a színészek, vagy a perifériás látásukat használva játszanak?
- Belekerül-e a játékba a mesélő élményének minden lényegi eleme?
Ha összhang teremtődik a színészek között, ha
figyelnek, és azonnal reagálnak minden ajánlatra, ha nincsenek el nem fogadott
ajánlatok, ha az ajánlatok egyenletesen oszlanak meg, és a játékba belekerül a
mesélő élményének minden lényegi mozzanata, akkor a kórus nagyon nagy energiájú
tud lenni, ami erősen megérinti a mesélőt és a nézőket. Ezen tényezőket
elhanyagolva viszont riasztó, kiábrándító élményt hagyhat maga után.
Emlékszem, hogy amikor Fox iskolájából
hazatértem, a Rögtönzések Színházának első próbáján lelkesen meséltem a
társaimnak a kórus technikát. Az első kísérletünk természetesen nélkülözte a
fent leírt elemeket, s így igencsak gyatrára sikeredett. Ez a forma egy
hülyeség! – mondta kiábrándultan egy társunk. Szerencsére ettől nem hagytuk
abba a próbálkozást, és később az egyik kedvenc technikánkká vált. (P.J.)
Érdemes tehát nagyon sokat gyakorolni
a kórust, ami egyben egy kiváló próbatechnikának is tekinthető.
Narratív „V”
Jo Salas[iv]
technikája, mely történetek megjelenítésére alkalmas. Nagy odafigyeléssel,
egymásra hangolódással játszva nagyon hatásos tud lenni, amit érdemes az előadás
csúcspontjára tartogatni.
A színészek „V” alakot vesznek fel a
nézőközönséggel szemben, figyelve arra, hogy a történetmesélő is jól lássa őket
és gesztusaikat. Ehhez kicsit a történetmesélő felé kell fordulniuk. Itt
páratlan számú színészre van szükség, lehetőleg ötre. A történet befejeztével
valaki – a rajzon „B” – spontán felveszi az első helyet. Ő lesz a narrátor.
Utána mindenki spontán felvesz egy helyet a „V”-alakzatban.
A kulcs a legelső ember, „B” kezében
van. Egyes szám harmadik személyben adja elő a történetet, mozgással kísérve. A
narrációt „Volt egyszer egy…” szavakkal kezdi, amivel mítoszi-mesebeli
általános szintre emeli az egyedi történetet. Természetesen nem egyszerűen
ismétli a hallott történetet, hanem annak lényegi részét ragadja meg. Sokszor
elegendő a történet leghatásosabb szavait ismételni. Szavait kifejező mozgással
kíséri. A mozgás megválasztásában két dologra fontos figyelnie. A történet
lényegéhez kell a mozgásnak hozzáadnia valamit, a szavak hatását növelni.
Másrészt a mozgásnak olyannak kell lennie, hogy azt a hátul lévő társai követni
tudják.
A technika gyakorlása során Gabrielle
Roth „öt ritmus” módszeréből az „áramlás/flowing” ritmust szoktam
gyakoroltatni, amit a legmegfelelőbbnek látok ehhez a technikához. (P.J.)
Nagy, dramatikus, hirtelen mozgások is
lehetségesek, de ezeket elő kell készíteni, hogy a többiek követni tudják. A
hátul lévők feladata az, hogy olyan pontosan kövessék „B” mozgását, hogy a
nézők szinte ne is vegyék észre, hogy ki az, aki a mozgást kezdeményezi. A
hátul állók további feladata az, hogy felerősítsenek egy-egy fontos szót vagy
mondatot, illetve hangulatfestő elemekkel színesítsék az előadást. Például, ha
a történet főszereplője fájdalmat érez, hangos jajkiáltásokat hallathatnak,
vagy ha egy erdőn halad át, akkor az erdő hangjait szólaltathatják meg.
A lejátszást a narrátor fejezi be úgy,
hogy befejezi a történetet, leáll a mozgással, visszaáll semleges állásba, és a
mesélőre néz. Mindezt a társai vele együtt teszik.
Echó / Visszhang
Megtörténhet, hogy egy technika valamely
verziója előbb érkezik meg egy társulathoz, mint az eredeti változat. Ez
történt az echó technikával a Rögtönzések Színháza esetében. Egy külföldi
utunkon tanultuk meg, nagy lelkesedéssel gyakoroltuk és játszottuk sokáig, nem
is tudva arról, hogy az egy változata a narratív „V” technikának. (P.J.)
Az echó technikánál a színészek
szintén „V” alakot vesznek fel a nézőközönséggel szemben, ugyanúgy, mint a
narratív „V” technika esetében.
A kulcsember most is a legelső ember, „B”. Ő
fogja a kezdő képet megadni, azt a jelenetet vagy érzést kiragadva a
történetből, amelyik az ő lelkében a legnagyobb lenyomatot hagyta. Mint
általában, most sem törvényszerű betartani a kronológiát. A következő ‘hullám’,
a második sor, „C” és „D” megismétli, visszhangozza a legelöl álló ember, „B”
képét – de már saját spontán érzésekkel, gondolatokkal felerősítve, kiegészítve,
akár átfogalmazva. ‘C’ és ‘D’ egyszerre játszik, szimultán adva elő a maguk jelenetét.
„B” közben kimerevedetten áll. Ha a második hullám lement, megmerevednek ők is.
Majd ugyanez megismétlődik még egyszer, ezúttal az utolsó hullám, az utolsó két
ember játszik egyszerre, még jobban felfokozva az eredeti, legelső képet és a
további előző kettőt. A cél az, hogy a lehető legszélsőségesebb, a legerősebb hatása
legyen az utolsó két ember párhuzamos játékának.
Ilyen hullámsorozatból lehet minimum
3, de akár 4-5 is. A történet különböző érzelmi állapotváltozásait vagy
‘eseményeit’ ragadhatják meg egy-egy erősödő képben. Az echó akkor ér véget, ha
az elmondott történet minden lényegi eleme belekerült a játékba. A játékosok
ekkor semleges pozícióba állnak, ránéznek a mesélőre, majd visszamennek az
alapsorba.
Ambivalencia
Olyan hangulatok, történetek megjelenítésére
szolgál, ahol ellentétes érzelmek jelennek meg. A technika felvezetésekor
leggyakrabban a szeretet és gyűlölet ambivalens érzését szoktuk említeni, mivel
ez sokak számára ismerős ambivalens érzés, másrészt azért, hogy ezen „túl”
legyünk, s a közönség soraiból már ezen túli érzelmek jelenhessenek meg. Páros
számú, ideális esetben 4 vagy 6 színészre van szükség a megjelenítéshez, de
páratlan szám esetén egyvalaki egyedül is eljátszhatja az ambivalencia mindkét
oldalát.
A színészek úgy foglalják el a helyüket, hogy
párban („A”-„B”; „D”-„C”) egymás mögött állnak, figyelve arra, hogy a közönség
felé láthatók legyenek. Az első sorban állók, „B” és „C” mutatják meg az
ambivalens érzés egyik pólusát, míg a hátsó sorban állók, „A” és „D” jelenítik
meg a másikat. Az első sorban álló folyamatosan játssza a szerepét, nem hagyja
abba, és nem merevedik meg, mikor a hátsó társa játszani kezd. A hátul álló az
elöl álló játékát fogja ellentételezni. „B” és „A” páros indít és „B” kezdi a
játékot, majd „A” csatlakozik hozzá. Ezután következi a „C” és „D” páros.
Mindenki a saját felfogása szerint jeleníti meg az adott érzelmet, helyzetet. A
cél, hogy a két vagy három játék más-más aspektusból mutassa meg ugyanazt az
érzéspárt. Az egymás után bemutatott jelenetek fokozzák az érzelmi hatást.
Míg a folyékony szobornál egyszerre 4
szereplő mozog, itt most kettesével, csak egymással játszanak, ellentétes
pólusokat megjelenítve.
A játék azzal ér véget, hogy
külön-külön mindkét pár megtalálja azt a mozdulatot vagy helyzetet, ahol a
szembenállás a legjobban tükröződik, s ezt a helyzetet merevítik ki. Zenei
leütés.
***
Az előadás bevezető szakasza a ’rövid formák’
alkalmazásával a közönség felmelegítését szolgálja.
Ezek után a játékmester arra kéri a
közönség tagjait, hogy forduljanak oda valamelyik nézőtársukhoz, és meséljenek
el életükből egy személyes történetet, álmot vagy fantáziát, majd hallgassanak
meg tőle egy másikat. Erre hat-nyolc perc időt ad.
Jelenet, szereplőválasztással
A játékmester ’bemutatja’ a színpad elé-mellé
tett ülőalkalmatosságot, amely „a mesélő széke”, majd a közönség soraiból
önként jelentkezőt szólít, és a kiérkezőt megkéri, meséljen el egy személyes
történetet, amit az adott pillanatban fontosnak tart. Ezzel megkezdődik az
előadás fő része, a történetmesélés és -lejátszás.
A történetek megjelenítésére
alkalmazott fő technika a szereplő-kiválasztásos technika. Ennek a ’rituális
menete’ a következő (Fox 1998 nyomán):
Színpadkép
A beállás során a színészek lemennek a
színpadról, a színpad mellett elhelyezett létrán lévő színes anyagokból
magukhoz vesznek olyan darabokat, melyekkel színesíteni tudják a játékukat.
Ezalatt a zenész a hallott történet hangulatának megfelelő zenét játszik.
Legelőször
mindig a történetmesélőt alakító színész áll be a színpadképbe. Ügyel arra,
hogy a történetmesélő és a nézők jól lássák őt. A többi színész hozzá
viszonyítva foglal helyet a színpadon úgy, hogy a létrejött kompozícióban –
mint egy festményben – már megjelenik a történet. Amikor az utolsó színész is
beállt a képbe, a színészek egy pillanatra megmerevednek, és a zene leáll.
Egy
pillanatnyi szünet után elkezdődik a történet lejátszása, együtt az ehhez illő
zenével.
Egy estén négy-hat történetet tudunk
lejátszani. A történetek egymásutánjában mindig felfedezhető valamilyen rendező
elv, melyet ’vörös fonalnak’ neveznek. Ajánlatos az előadás után gondolkodni
erről…
Sokszor
három történet után érdemes ambivalens érzések után érdeklődni, és azokat a
fent leírt formában megjeleníteni.
A
playback-színház rítusainak vannak „kemény” és „lágy” szabályai – rítuson a
játékot keretező, ismétlődő elemeket értjük, melyek a playback-színház több
évtizedes fejlődése során alakultak ki. Ezek ugyan korlátozzák a
playback-színház művelőit, ugyanakkor teret adnak kreativitásuk számára.
Rítusok nélkül a playback-színház amatőr és erőtlen játék maradna.
Az, hogy a
mesélő kijön a székbe, egy kemény szabály. Mások viszont – mint például az,
hogy a színészek hogyan néznek a mesélőre a játék után – lágy szabályok, ami
azt jelenti, hogy ezeknek nincs egy meghatározott, egyedül hatékony módja.
Kemény
szabály maga az egész fent leírt játékmenet, de hogy ezt ki milyen eszközökkel éri
el, az már a lágy szabályok közé tartozik.
A
playback-színház kemény szabályai azokat a kereteket jelentik, amelyek a világ minden
táján azonosak, amennyiben a színházat playback-színháznak nevezik. Ezek a
kemény szabályok adják az állandóságot, az ismerősséget, míg a lágy szabályok lehetőséget
adnak a színészek, a zenész és a játékmester kreativitásának kiélésére. (Bakó é.n.)
Tabló
Az előadást általában tablóképpel zárjuk,
melyben a színészek – az élő szobor technikáját alapul véve – azt mutatják be
egy mozdulatsor és rövid mondatok vagy szavak segítségével, hogy rájuk mely
történet mely motívuma hatott a legerősebben. A tablóban reagálnak egymásra a
színészek, és több motívumot is megjeleníthetnek. A tabló szerepe lehet a néző
megerősítése abban, hogy megosztott élménye, története tartós lenyomatot
képezett a befogadóban, a különböző mesélőktől származó elemek vegyítésével
hangsúlyossá tehető a feldolgozás közösségi jellege, és itt történik meg az
előadás összegzése is.
***
További
technikák, színházi elemek
Eddig azt láthattuk, hogy Magyarországon egy
hagyományos playback-színházi előadáson miből áll a játékmenet, milyen
technikai megoldásokkal dolgozik egy társulat. A folytatásban olyan elemek
válogatását mutatjuk be, amelyek vagy egyes csoportokra jellemzők, vagy
külföldön láthatók ugyan, de itthon eddig ritkán jelentek meg.
A lista nem teljes, illetve az egyes
technikákat a műfaj művelői különbözőképpen is játszhatják, akár egyedi
társulati szokások szerint, sőt, még az egyes technikák nevei is eltérőek
lehetnek. A kiválasztott 11 technika: fokozás; szinkron; bent és kint; vignetta;
átváltozás; diashow és videoshow; sorozat; szabad improvizáció; vokális improvizáció,
átalakítás. Emellett felhívjuk a figyelmet a zenére és mozgásra épülő előadásmódra.
Az összeállításnál arra törekedtünk,
hogy többféle műhelyből származó leírásokat közöljünk, egyben arra is biztatva
minden játszót, hogy az olvasott megoldásokat társulatában saját képére
formálja, gazdagítsa személyes erényeivel, stílusjegyeivel, alkalmazza
szabadon!
Fokozás
Előadások kezdéséhez dolgozta ki ezt a
technikát a Szegletkő Gyermekotthonban működő Kavicsok, serdülő fiúkból álló
társulat. E csoport sajátossága, hogy azok alkotják, akik aktuálisan a
gyermekotthon lakói, így a fellépők akár évente teljesen kicserélődnek. Mivel a
szereplők között egy előadáson gyakorlott és kezdő színészek is megjelennek,
fontos szempont, hogy az újabbak zökkenőmentesen tudjanak alkalmazkodni a
színpadhoz. Ezt könnyítendő, bemutatkozáskor a színészek először egymás
hangulatát nagyítják fel. Félkörben felállva a szereplők sorban bemutatkoznak, és
elmondják a rájuk pillanatnyilag legjellemzőbb érzést, majd egy visszafogottabb
gesztussal (helyben maradva) bemutatják azt. A mellettük álló színészek sorban,
egyenként elismétlik ezt a gesztust, mindig valamivel erőteljesebben, míg a kör
végére érnek. Ekkor a következő színész (ő is helyben maradva) mutatja meg állapotát, azt fokozzák a többiek és így
tovább, míg mindenkire sor kerül. A játékba akár a konduktor, akár a zenész
bevonható, ők azonban inkább csak a saját állapotukat mutatják be, a fokozásban
nem vesznek részt. (Oberth)
Szinkron
A történet alapján „A” játékos, aki a színpad
mesélőhöz közelebb eső felén foglal el egy pontot, helyben maradva némajátékot
mutat be (mimikával, testmozgással), amit az oldalt sorakozó további játékosok
hangokkal, beszédhangokkal „szinkronizálnak”.
A játék során „A” irányító szerepet
tölt be, ő kezdi és zárja le a játékot, olykor azonban ő is alkalmazkodhat a
többiektől hallott hangokhoz, vagyis a mozgás és a szinkronhangok között
sajátos párbeszéd alakulhat ki.
„A” szereplőt a mesélő is választhatja
a színészek közül, a játékmester is, vagy utóbbi a színészekre bízhatja a
választást. (Oberth)
Bent és kint (In and out; Fra Zeller nyomán)
A történet meghallgatása után a színészek a
színpad szélén állnak. A hallott történetet kétféleképpen jelenítheti meg
minden színész. Az egyik lehetőség, hogy belépve a színpadra mozgással,
tánccal, hanggal, verbalitás nélkül bejátssza a színpadot, majd visszatér a
színpad szélére (az ábrán „A” és „C” színész). A másik lehetőség pedig az, hogy
belép, megáll a színpad egy pontján, és csak egy szót vagy rövid mondatot mond
vagy ismétel, majd kilép a színpadról („B” és „D” színész). A színészek között
nincs interakció. Egyszerre ketten, hárman is lehetnek a színpadon. Duplázhatnak,
felerősíthetik egymást. Egy-egy színész többször is beléphet, más-más
játékmódot választva és a történet másik elemét ragadva ki. Innen a technika neve:
bent és kint. A jelenet mintegy „csattanóval”, egy élő szoborral zárul. Ehhez természetesen
nagy egymásra figyelés és gyakorlottság szükséges. (Parádi)
Vignetta (Aviva Rosenthal nyomán)
A történet meghallgatása után az ábrán látható
módon állnak fel a színészek. Ebből a helyzetből lép egy-egy színész a színpad
közepére, ahol a történetből eljátszik egy számára fontos részt, majd
visszamegy a színpad szélére, a kiindulási oldalra, vagy a másik oldalra.
Rögtön utána belép egy másik színész, majd egy harmadik. Itt lehetséges
együttjátszás. A színészek csatlakozhatnak egymáshoz, dialógus lehet közöttük,
és eljátszhatnak egy jelenetet a történetből. Majd kilépnek, s más szerepben térnek
vissza. A befejezés itt is egy közös élőszobor lehet. (Parádi)
Átváltozás
A játékmester instrukciójára – melyben
megfogalmazza, hogy milyen állapotból, érzésből, hangulatból (ábránkon: 1.
pozíció), milyenbe (2. pozíció) vált át a mesélő – a színészek, két egymást
követő élőszoborral jelenítik meg a mesélő élményét. A zenész bevezetheti,
illetve kísérheti a színészek játékát.
Az elsőnek kilépő színész (ábránkon:
„C”), aki az első élő szobor lejátszását elkezdte, kezdi el a változás
elindítását is, az átmenetet a másik élő szoborba. A többi színész sorban,
egymás után lép be az első élő szoborba, kapcsolódva a mesélőhöz és az előtte
belépők játékához, illetve térnek át a második hangulat lejátszására, hasonló
módon. A megállítás szintén annak a színésznek a feladata, aki elsőnek foglalta
el a helyét, a többieknek hozzáigazodva, vele egyszerre kell befejezniük az akciójukat
(a zenész egy jelzéssel segítheti ezt).
Az akció befejezésekor a színészek egy
rövid időre (kb. 3 mp) belemerevednek a pózukba és a mesélőre néznek, majd a
mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban visszatérnek a helyükre.
(Zánkay)
Diashow és videoshow
A játékmester – miután meghallgatta a néző
történetét, kiválasztotta a technikát – a történetet 3-5 mondatban részekre
osztja. Az első mondata után jelzi a színészeknek a játék kezdését: „Lássuk!”
Ha a választott technika a diashow, a
színészek – miután kilépnek a színpad egy kiválasztott területére – a
játékmester által megfogalmazott részt egy állóképben mutatják be. Ha a
választott technika a videoshow, akkor nem álló-, hanem mozgóképben jelenítik
meg, melynek végén egy pózban megmerevednek. Ekkor a játékmester a történet egy
újabb részletét egy újabb mondatban fogalmazza meg, és jelzi: „Lássuk!” A
színészek ezt ismét egy álló- vagy mozgóképpé változtatják. Ilyen módon 3-5 képben
játsszák vissza a történetet, aminek a végén megmerevednek, és a mesélőre néznek.
(Kaposvári)
Sorozat
A bécsi Ad hoc playback-társulat fejlesztette
ki a serie, magyarul sorozat nevű technikát. Különösen alkalmas egy történet
különböző szintjeinek megmutatására. A társulat egyik tagja az induló, semleges
pozícióból belép a színpad valamely pontjára, és ott – helyben maradva –
szólóban lejátszik egy aspektust, érzést, szerepet a történetből. Játéka végén
szoborként egy pózban megmerevedik. Ezután belép a következő színész, ő is
bemutatja a saját szólóját, végül ő is szoborrá válik. A színészek szólójukban
használhatják a már „lefagyott” kollégáik merev testét. Ha minden színész bent
van a játéktérben és eljátszott egy szólót, az még nem a történet vége.
Innentől kezdve bármely színész hozhat egy újabb impulzust, szólót, úgy, hogy
először jól láthatóan és hallhatóan helyet változtat. Egyszerre mindig csak egy
színész aktív a színpadon, a többiek megmerevedett szobrok! A színészek
szólóinak sorrendje nincs meghatározva. (Alábbi ábránkon például „B” játékos
lépett ki először, majd „C”, „A” és „D”, s miután mind szólóztak már, „C” új
pozíciót vett fel, ahol újabb szólója következett stb.)
A játék során, a szólók végén a
színésznek érdemes mindig úgy megmerevednie, hogy helyzetéből belássa a
színpadteret is, így észlelheti, mikor mozdulatlan mindenki, mikor kezdhet ő
egy újabb szólóba.
A színészek a mesélő történetének
bármely nézőpontját felvehetik, ha abban több szereplő fordult elő, bármelyikük
szerepét, illetve a következő szólójuk alatt egy másik szerepben folytathatják.
Lezárásának két módja van. Ha nincs
több impulzus, szóló, a színészek egyszerűen a szoborpózból semleges
testtartásra váltanak, vagy az utolsó impulzusok egy közös szobrot létrehozva
összekapcsolódnak. (Kaposvári)
Az Ad hoc egy 2010. évi budapesti előadásán
sorozat alkalmazásával mutatott be egy történetet. (Játékmester: Kaposvári
Anikó, mesélő: Parádi József)
Link: http://www.youtube.com/watch?v=bCvTkFePKKk
Szabad improvizáció
A néző megszólalásakor – a játékmester
jelzésére – a színészek felállnak a helyükről, és semleges testtartásban
végighallgatják a mesélő élményét. A játékmester, szükség esetén a mesélő által
mondottakból kiválasztva, kijelöli a lejátszandó élmény kereteit és megjelöli a
„szabad improvizáció” technikát.
A „Lássuk!” vezényszóra megszólal a
zene, a színészek közösen egy lépést előrelépnek, majd egyenként belépve
megkeresik a színpadi helyüket. Odaérve, a mesélő által mondottakra reagálva, a
nézők illetve a mesélő felé fordulva felvesznek egy testtartást, elkezdenek egy
mozdulatot, amit gesztusokkal, mimikával és hanggal társítanak.
A második színésztől kezdődően már
nemcsak arra reagálnak, amit a mesélőtől hallottak, hanem arra is, ami az
élményből a színpadon megelevenedett. Ennek megfelelően, körülbelül 3-5
másodperc elmúltával követik egymást, engedve magukra hatni azt, amit az előtte
belépő(k) csinál(nak).
A színészek a mesélő élményének
lejátszásában szabadon követik az impulzusaikat, kapcsolódhatnak, reagálhatnak,
szerepet válthatnak. Nemcsak a mesélő belső megélését játszhatják le, hanem az
élményben szereplő más személyek (vagy akár állatok) akcióit, illetve
megjeleníthetik a helyszín jellegzetes „tárgyait” is.
Kedvező, ha az első 10-15 másodpercben
– lehetőleg szavak nélkül – egymásra hangolódnak, majd együtt fejlesztik ki
közösen a lejátszást, a színpadon folyamatosan rögtönözve, élővé, tartalmassá,
koherenssé téve, és lehetővé, hogy a mesélő élménye minél teljesebben
újjászülethessen a színpadon. (A szabad improvizáció a lejátszás közös
fejlesztésével időben tágasabb lehet az élő szobornál, jobban kedvez a
részletek kidolgozásának, egy „kerek egész” létrehozásának.)
A befejezés megfelelő időpontjának
megtalálása a színészek és a zenész közös feladata. Fontos az együttesség, az
összhang és az egyértelműség! Az akció befejezésekor a színészek egy rövid
időre (kb. 3 mp) belemerevednek a pózukba, majd ellazulva a mesélőre néznek. A
mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban visszatérnek a
székeikhez. (Zánkay)
Vokális improvizáció (vocal improvisation)
A mesélő élményének meghallgatását követően a
játékmester instrukciójára három színész, sorban egymás után elfoglalja a
helyét a színpadon, a mesélő és a közönség felé fordulva. Amikor már mind a
hárman a helyükön vannak, az elsőként belépő színész kezdi a lejátszást.
Mozdulatlanul, mimika és gesztusok nélkül, egy hanggal fejezi ki a mesélőnek
egy érzését, amit rövid szünettel (3-5 mp) még kétszer megismétel (inkább
felerősítve, mintsem gyengítve a kifejezést). Az első színész elhallgatása után,
rövid szünetet (3-5 mp) tartva a második színész is hasonló módon, háromszor
megszólal, majd ezt követően a harmadik színész ugyanezt teszi. A harmadik színész
elhallgatása után rövid idővel (3-5 mp) mindhárman (lehetőleg egyszerre) újra
háromszor megismétlik a korábban adott hangjukat. Ezt követően rövid időre (3
mp) a mesélőre néznek, majd a mesélő visszajelzését követően semleges testtartásban
visszatérnek a helyükre. (Zánkay)
***
A playback-színházi játékban a játékmester,
miután a hallott élményt a színészek megjelenítették, minden alkalommal
megkérdezi a mesélőt, elégedett-e a látottakkal? Ha nem – például hiányol
valamit az általa elmondottakból, vagy bármely ok miatt, – a játékmester
felkínálja a korrekció lehetőségét. Ilyenkor a mesélő kérését, kiegészítését
felhasználva a módosított tartalom bemutatását kéri a társulattól. Ekkor új
technikát választhat valamennyi ismert közül – ebben döntési szabadsága van, leginkább
a mesélő szándékát figyelembe véve. Ilyen lehet jelenet lejátszása is, a következő
leírás szerint.
Átalakítás (transformation) (Jo Salas nyomán)
Ha a történet olyan módon fejeződik be, hogy a
mesélő feszültsége nem oldódik fel, a játékmester megkérdezi tőle, hogy
szeretne-e más befejezést a történetéhez. Ha elfogadja az ajánlatot, ő maga
megszabhatja az új befejezést, vagy rábízhatja a társulatra, hogyan fejezik be
a történetet. Az új befejezés a történet egy meghatározott pontjához
kapcsolódik, és egy jelenetben valósul meg a színpadon. Ha a befejezést a
mesélő a társulatra bízza, akkor a helyzet belső logikáját követve rögtönzik a
színészek a befejezést, figyelve egymásra, kapcsolódva egymás
kezdeményezéseihez. (Zánkay)
Előadás zenéből, énekből, táncból
A playback-színház könnyen kapcsolódik
különféle művészeti ágakhoz, így előadásaiban a zene, az ének, a
mozgásművészet, a tánc nyilvánvaló elemei jelenhetnek meg. Ugyanígy, a playback
elemei beépülhetnek más műfajú előadásokba is. Itt két példát kínálunk erre:
A Józan Babák Klub Playback-színháza a
IV. Országos Playback-színházi találkozón olyan előadást tartott, amelyben hét
zenész vett részt, továbbá a színész szereplők szinte egyáltalán nem beszéltek,
hanem mozgással, tánccal, énekkel játszották el a nézők történeteit. (Erről egy
ötperces videóösszefoglaló látható a playbackszinhaz.blogspot.com oldal „A
playback-színház technikái” című rovatában.)
Ugyanezen a rendezvényen a Magmakamra
Műhely csoportja – amelyben gyógypedagógus tanárok zenélnek, míg a színpadon
lévő emberek értelmileg középsúlyos mértékben akadályozott fiatalok, – egy
performance-ot mutatott be, a playback-technikák közül a „Narratív V”-t
alkalmazva. (A performance videója a playbackszinhaz.blogspot.com oldal „A
playback-színház technikái” című rovatában látható, ezen belül a narratív „v”:
7 perc 20 mp-nél.) (Oberth)
Irodalom
Dr. Bakó Tihamér (é.n.): A playback-színház és
a rítusok. Kézirat.
Fox, Jonathan (1998): Rules of the Playback
Theatre Ritual. Kézirat
Tarr Bence László – Parádi József – Oberth
József (2009). In: Playback-színházi alapképzés. Magyar Emberi Jogvédő Központ
– Józan Babák Klub.
Link: http://jozanbabakplayback.blogspot.hu/p/irodalom.html
Zánkay András (2006): Playback-technikák
leírása a Pécsi Playback Színház színészeinek. Kézirat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése