1992-ben az Alpokban lévő Scheibbsből
jöttünk haza, Kiss György Ádám meg én. Egy zen meditációs hetet töltöttünk ott.
Szavak nélkül, némán éltünk, meditáltunk, sétáltunk, dolgoztunk, és napi öt
órát aludtunk. Hazafelé lelkesen meséltük egymásnak a meditációs élményeinket.
„Nekem az volt a legerősebb, hogy színházat fogok csinálni” – mondta Ádám.
„Akarsz velem színházat csinálni?” – tette hozzá.
Igent
mondtam, és akkor még nem tudtam, hogy ezzel életemnek egy olyan áramlata buzog
föl, ami elvisz Európa számos országába, Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra
és Ázsiába, részévé tesz egy közösségnek, megismertet Jonathan Fox-szal,
rengeteg emberrel és rengeteg történettel. Ádám megcsinálta a ’színházat’ – amiről
kiderült, hogy tőlünk függetlenül már évek óta létezett a világban. Az első előadásunk
után egy pszichodráma-társunk mutatott egy videót, amelyen ’playback-színházi’
előadást láttunk. Teljesen azt a ’színházat’ csinálták, amit mi. Ádám ráérzett valamire…
Elmentünk
egy playback-színházi konferenciára Finnországba. A konferencia-központból egy
farmra irányítottak bennünket. Ott kaptunk szállást. Nem fogadott bennünket
senki. Minden sötét volt. Bekopogtattam a legnagyobb házba. Lassan fény
gyulladt, és megjelent egy álmos, göndör hajú, mosolygós, fura férfi. Egyik lábán
nem volt papucs és szabadkozott, hogy azért nyitott ilyen nehezen ajtót, mert nem
találta a másik papucsát. Aztán az időzóna átlépési nehézségeiről beszélt, és
sűrűn vakargatta a fejét, amikor a szállásunkról kérdezgettem, de azért eljött velünk
felkutatni a tanya egyéb épületeiben lévő lehetőségeket. Találtunk is egy hatalmas
padlást, amit harminc ember szállásának készítettek elő. Elhelyezkedtünk, közben
elmeséltem a fura úrnak, hogy mi a budapesti Rögtönzések Színházából jöttünk.
Hallottuk, hogy van a világban egy Jonathan Fox nevű ’hjuman bíjing’, aki ’lekoppintotta’
a mi színházunkat, és már húsz évvel előttünk csinálni kezdte. A fejvakargatós
úr jókat derült velem. A többiek nem nagyon törődtek vele, mert jócskán fáradtak
voltak, csak én tartottam szóval fáradtságom eufóriájában lebegve. Aztán másnap,
amikor a konferencia megnyitóján, nagy ováció közepette Jonathan Foxot szólították
a színpadra, ez a fejvakargatós, kedves úr lépegetett fel a lépcsőkön, olyan
kisimult ábrázattal, mint aki az időzóna-átlépési nyavalyáit kialudva, már örökre
testközelben tudja mindkét papucsát, és azonnal képes kinyitni az ajtót az újonnan
érkezőknek. Az előadása után leparoláztunk, és nagy lelkesedésemben azonnal
meghívattam magam vele New York-i iskolájába. A következő két évben el is
mentem, hogy ’hivatalosan’ megtanuljam a playback-színházat...
Ugyanezen
a konferencián történt az is, hogy a kongresszus összes résztvevőjét megmozgató
szociometriai játékban azt kérte a vezető, hogy mindenki menjen oda ahhoz az
emberhez, akitől a playback-színházi módszert tanulta, és tegye a vállára a
kezét. Mi, hárman magyarok, tétován álltunk a terem egyik sarkában, amikor a vezető
odajött hozzánk s megkérdezte: „Hát ti, kitől tanultátok?” „Mi feltaláltuk!” –
volt a megrökönyödést kiváltó válaszunk…
(Parádi
József: Playback-utazások)
Ki
Jonathan Fox, mi a playback-színház, hogy jött létre, és mi a története?
1993-ban, amikor a Rögtönzések Színháza már
túl volt néhány előadásán, és már azt is tudtuk, hogy van a világban egy
színházi műfaj, amelyet playback-színháznak neveznek, hárman, Váradi Mária,
Kiss György Ádám és én felkerekedtünk, s elmentünk egy nemzetközi
playback-színházi találkozóra, a finnországi Rautalampiba. Ott találkoztam a
fent leírt fura módon Jonathan Fox-szal, aki életem egyik fontos szereplőjévé
vált.
Jonathan Fox a Harvard hallgatójaként
az irodalom írásbeliség előtti tradícióit tanulmányozta, főképpen a szájról
szájra terjedő eposzok érdekelték. Fulbright-ösztöndíjjal Új-Zélandon tanult,
és MA fokozatot nyert politikai tudományokban. Két évet töltött a Béke
Hadtesttel Nepálban az iparosodás előtti falusi élet kultúráját tanulmányozva.
A hetvenes évek elején belemerült a kísérleti színház világába, ugyanakkor
pszichodrámát kezdett tanulni.
Foxot az ősi kultúrák színházi
hagyománya érdekelte, és ellenszenvvel viseltetett korának versengő, olykor
narcisztikus színházi főáramával szemben. A hetvenes évek elején Nepálban
tapasztaltakról a következőt írja Jo Salas, Jonathan Fox felesége:
Jonathan…
döbbenten tapasztalta a rituálék és a történetmesélés elemi erejét Nepál falusi
életében.
(Salas
1993, 9. p.)
A Nepálban szerzett tapasztalatok nagy
hatással voltak rá, és az Egyesült Államokba hazatérve kiterjedt színházi
kísérletezésbe fogott.
1973-ban, amikor egy tengerentúli út
után ismételten visszatértem az Egyesült Államokba, a színházban véltem megtalálni
a hivatásomat. Nagyon különleges színház volt, amire gondoltam. Rendeztem
színjátszó csoportokban. Lelkesen dolgoztam különböző csoportokkal,
fiatalokkal, fogyatékosokkal, idősekkel, utcagyerekekkel.
A
korabeli kísérleti színház képrombolása és ellen-elitizmusa fűtött engem is. Hittem
az ’azonnali’, a rögtönző színházban. Hittem az olyan színházban, amely bárhol
történhet. Hittem egy olyan színházban, amely mindenkinek szólhat. Ezen kísérletezések
eredményeként létrejött az It’s All Grace (Ez mind kegyelem) nevű színházi
csoport, amely improvizálva játszott, és voltak szabad ég alatti fellépései is.
De
a keresésem még nem volt teljes. A szóbeli eposzokról szóló egyetemi tanulmányaimból
tudtam, hogy az írásbeliség előtti társadalmakban a történeteknek mindig több
volt a szerepük a puszta szórakoztatásnál, a törzs történeti és etikai tudásának
elemeit hordozták. Bárcsak mi is birtokában lennénk ennek, gondoltam én.
(Gathering
Voices 1999, 9. p.)
Nepál után a New York államban lévő Beaconban, Zerka Moreno, a pszichodráma megalkotójának özvegye jóvoltából megismerkedett a pszichodrámával. Így írja le első tapasztalatait:
1973-ban pszichodráma-csoportba
csatlakoztam a New York állambeli Beacon-ban. A csoportot Zerka Moreno vezette.
Ő mesélt Jacob Levy Moreno bécsi Stegreiftheateréről. Amit hallottam Zerkától,
és amit átéltem az ő irányítása alatt, az olyan volt számomra, mint egy
megvilágosodás. Ott volt előttem az igazi közösségi színház. Ott volt a
színház, ami igazán hat. Ahol igazi érzelmek voltak. És ahol időnként lenyűgöző
szépség jelent meg – írja a Kasselben tartott nemzetközi playback-színházi
konferenciáról megjelent könyv, a Gathering Voices előszavában.
(Gathering
Voices 1999, 10. p.)
Ezek a szálak vezettek el ahhoz a színházhoz,
amely 1975-től Fox életének középpontjába került – életének története akkor
kezdődött igazán, amikor megszületett a fejében a playback-színház gondolata.
Jo Salas ’cafe vision’-ként írja
le a playback-színház elképzelésének
megszületését:
Egy napon az ebédlőben forró
csokoládét iszogatva egy elképzelés ötlött fel benne: egy olyan improvizációs
színház ötlete, amelyben a nézőközönség tagjainak valós élettörténeteit a
színészek a helyszínen azonnal eljátsszák.
(Salas
1993, 1. p.)
Ezek után rövidesen meg is történt az első
bemutatkozás. Jonathan Fox a következőképpen emlékezik az első
playback-színházi előadásra:
Vasárnap délután van, amikor az ég
fényes, annak ellenére, hogy felhők borítják. A fény beárad a gyülekezeti terem
hatalmas ablakain keresztül középre, ahol körülbelül harminc szék áll szemben
néhány műanyag tejes láda által alkotott vonallal. A ládák sorának egyik végén
zeneszerszámok gyűjteménye helyezkedik el. A másik oldalon egy tartófán
világos, színes kendők lógnak. Gyermekek hangja visszhangzik a teremben, ahogy
szüleik megveszik számukra a jegyet és lesegítik kabátjaikat. A színészekkel én
a hátsó szobában várakozom. Az első előadás előtt állunk egy új társulattal és
egy új színházi megközelítéssel, melyet playback-színháznak neveztünk el. Ez
egy teljes mértékben improvizációs előadás.
Az a célunk, hogy a közönség
történeteit játsszuk el mozdulatokkal, zenével, beszéddel.
(Fox
1994, 1. p)
Ez volt az első playback-színházi előadás New
Londonban (Connecticut), 1975 tavaszán. A nézőközönség soraiban barátok,
rokonok ültek, akik azért jöttek össze, hogy megnézzék ezt az újfajta színházi
előadást, melynek során a színészek rögtönözve megjelenítik a közönség soraiból
jelentkezők valós élettörténeteit.
Az
első társulatok(ok) – 1974-1979
Fox tehát improvizációval kísérletezett – ezt
először „immediate theatre”-nek (azonnali színház) nevezte, és végül 1974-ben
létrehozott egy kis társulatot It’s All Grace (Ez mind kegyelem) néven. Az
együttes javarészt azokból állott, akik szülőtársaik voltak abban a kis
kísérleti iskolában, ahova Fox és Jo Salas járatták a gyerekeiket. Ez volt az a
csoport, amely aztán 1975-ben megrendezte a fent leírt – később playback-színháznak
nevezett – fellépést.
Nem sokkal az első vasárnap délutáni
előadás után Fox és társa, Jo Salas a Hudson folyó völgyében lévő New Palzba
költözött, ahol Fox befejezte képzését a Moreno Intézetben. Egy kis
településen, Poughkeepsie-ben játszottak, nem messze attól a helytől, ahol
Jacob Moreno 1936-ban létrehozta a Beacon Hill Szanatóriumot, és kifejlesztette
a pszichodráma klinikai alkalmazását. A Poughkeepsie-ben lévő Vassar College
lett aztán később a Jonathan Fox School of Playback Theatre nyári kurzusainak
színtere is.
Ebben az időszakban néhány
pszichodráma-csoporttársa is csatlakozott és kiegészítette a születőben lévő
playback-társulatot. A Moreno Intézet nem csupán új társulati tagokkal járult
hozzá a playback-színház fejlődéséhez, hanem azzal is, hogy az első két évben
fizette a próbák helyszínének bérleti díját. A pszichodráma később is
folyamatosan nagyfokú befolyást gyakorolt a playback-színház fejlődésére:
például az erős németországi és finnországi pszichodráma-közösség elősegítette
Európában való meggyökereződését. Maga Fox is kapcsolatban maradt a
pszichodrámával, 1987-ben The Essential Moreno címmel ő adta ki Moreno
pszichodrámáról, csoportterápiáról és spontaneitásról szóló írásait (Moreno,
1987.).
Az eredeti társulat a hetvenes évek
végén és a nyolcvanas évek elején hetente játszott állandó és alkalmi nézők
által alkotott közönség előtt. Emellett tartottak előadásokat konferenciákon,
iskolákban, börtönökben, idősotthonokban,
valamint mentális betegek és tanulási
nehézségekkel küzdők számára létesített intézményekben is. Kezdettől fogva
nyilvánvaló volt: ezt a színházat úgy határozták meg, hogy az hátrányos
helyzetű csoportok számára is nyitva állt, és ez egész története során jellemző
maradt rá szerte a világban.
Az volt a feladatunk, hogy hatékony
dramatikus formát találjunk minden személyes történet eljátszásához. Sok
különféle úttal kísérleteztünk, próbálkoztunk táncos eszközökkel, bohóc-módszerekkel
és pszichodráma-elemekkel. Az idők során rájöttünk, hogy ennek a színházi
formának megvan a maga esztétikája. Némely kísérletünk eredménye jól illett a
playback-megközelítéshez, és dramatikus hagyományaink részévé vált, míg
másokról – a felfedezés lázas periódusa után – kiderült, hogy kevésbé
hatékonyak, és ejtettük őket.
(Fox
1994, 3-4. p.)
Természetesen ez a kísérletezés azóta is
folyik, sok társulat kifejleszt egy-egy rá jellemző playback-formát, melyek
aztán a gyakori nemzeti, kontinentális és világtalálkozók során a
playback-színházi közkincs részévé válnak. Fox maga is serkenti ezt a
kísérletezést…
A
követők
1980-ban Francis Batten meghívására az eredeti
társulat négy tagja Ausztráliába és Új-Zélandra utazott. Előadásokat és
workshopokat tartottak Aucklandban, Wellingtonban, Sydneyben és Melbourne-ban.
Ennek nyomán már a következő évben Sydneyben és Melbourne-ban működött egy-egy
társulat, ezt követte 1982-ben Aucklandben, Wellingtonban és Perthben egy-egy
újabb, majd 1984-ben Christchurchben. A nyolcvanas évek közepére az Egyesült
Államokban és Ausztráliában ismertté vált és megerősödött a playback-színház,
és kezdett még tovább terjedni. 1984-ban Jonathan Fox Japánba látogatott, és
ettől kezdve rendszeres vendégtréner volt az ázsiai szigetországban. Anette
Henne 1988-ban Svájcban létrehozta a „Playback Theatre Schweiz” csoportot,
ugyanebben az évben Christina Hagelthorn Svédországban alapított playback-színházi
társulatot…
1986-ban feloszlott az eredeti
playback-színházi társulat. A sok előadástól és utazástól kifáradtak – ám erre
az időre az USA-ban már meglehetősen megerősödött a playback-színházi mozgalom.
Innentől kezdve egyre nagyobb sebességgel folyt át országok és kultúrák
határain, és szervezetileg is megerősödött. 1990-ben létrejött a Nemzetközi
Playback-színházi Hálózat (International Playback Theatre Network – IPTN). Az
IPTN hírlevelének, az Interplay-nek első szerkesztője az ausztráliai Mary Good
volt. 2010-ben az IPTN-nek már több mint 100 társulati és 300 egyéni tagja volt
40 országból. Európában pedig Christina Hagelthorn – különböző európai nemzetek
playback-színészeinek részvételével – létrehozta a The Theatre of Spontaneity International
nevű laza csoportosulást, akik különböző európai városokban léptek fel. Előtte
pár napos–egyhetes, kísérletezéssel összekötött próbát tartottak maguknak.
Egy alkalommal Magyarországon is jártak, közös
próbát és előadást tartottak a Rögtönzések Színháza tagjaival.
A kilencvenes évek a playback-színházi
mozgalom gyors fejlődését hozta. Az Egyesült Államokban meglepő gyorsasággal
szaporodtak a színházi társulatok, míg Ausztráliában a fejlődés nagy segítője
volt a Sydneyben működő Drama Action Centre – ezt a központot Bridget Brandon
és Francis Batten hozta létre. Mindketten Franciaországban, Jacques Lecoqnál
képződtek és az improvizáció, a commedia dell’arte, a bohóc világa (clowning)
és a közösség-orientált színház érdekelte őket.
Tevékenységük jó termőtalajt nyújtott
a playback-színházi mozgalom fejlődésének, mivel az Ausztráliában és
Új-Zélandon létrejövő playback-színházi társulatok sok tagját korábban ebben a
központban képezték.
Angliában a fentiekhez képest kissé
lassúbb volt a fejlődés. Az első társulat 1991 júniusában alakult meg Yorkban.
Suzanna Cunningham és David Powley meghívta Christina Hagelthornt, hogy a yorki
érdeklődő terapeutáknak, tanároknak, színészeknek mutassa be ezt a módszert. A
hétvégi tréning után megalakult a Playback Theatre York, nem sokkal ezután,
szeptemberben pedig megszületett a London Company. (Nick Rowe 2007, 21. p.)
Az angol nyelvű országokon kívül a
playback-színház először Finnországban, Németországban és Japánban vert
gyökeret. A gyors európai terjedésben részint a pszichodráma-hagyományoknak
volt nagy szerepe (Németországban és Finnországban), másrészt a
playback-színház kulcsfiguráinak oktatói tevékenysége segítette: Jonathan Fox
Németországban és Japánban vált a módszer rendszeresen visszatérő oktatójává,
míg Deborah Person, Robyn Weir és Christina Hagelthorn Finnországban tartott
képzéseket.
Izraelben Aviva Apel-Rosenthal hozta
létre az első playback-társulatot Tel-Avivban 1991-ben. Aviva és Nurit Shoshan
alapította az izraeli playback-iskolát. Azóta Izraelben rendkívül intenzív
playback-színházi élet és képzés folyik, ma 32 hivatalos playback-színházi
társulat működik.
Találkozók,
konferenciák, képzés
A playback-színházi mozgalom fejlődését
nagyban segítették a nemzetközi és helyi konferenciák.
Nemzetközi playback-színházi
találkozót rendeztek Sydneyben (Ausztrália, 1992), Rautalampiban (Finnország,
1993), Christchurchben (Új-Zéland, 1994), Olympiában (USA, 1995), Perthben
(Ausztrália, 1997), Yorkban (Anglia, 1999), Shizuokában, (Japán, 2003) Sao
Paulóban (Brazília, 2007) és Frankfurtban (Németország, 2011).
A nemzetközi konferenciákon kívül az
egyes kontinensek évente megrendezik találkozóikat. Így Európában is évente
ellátogathatnak egy-egy konferenciára a playback-színház művelői és kedvelői –
a következőt Amszterdamban rendezik 2014. november 27-től 30-ig. 1997-től mi
magyarok is rendszeres látogatói vagyunk ezeknek a konferenciáknak.
Németországban minden decemberben
megrendezik a német nyelvű társulatok találkozóját, és nagyon sok országban –
így Magyarországon is – nemzeti konferenciákat is szerveznek.
1997-ben a Kasseli Egyetem oktatási
professzora, Heinrich Dauber vendégprofesszornak meghívta Jonathan Foxot, és
kettejük szervezésében megrendezték az első tudományos konferenciát, mely a
playback-színházzal foglalkozott. Ennek anyagából adták ki a Gathering Voices.
Essays on Playback Theatre című könyvet.
Később ugyancsak a Kasseli Egyetem egy
tudományos konferencia és playback-színházi bemutató keretében Tiszteletbeli
Professzor címet adományozott Jonathan Foxnak.
A playback-színházi mozgalom
fejlődésének nagy lökést adott, amikor 1993-ban Jonathan Fox Poughkeepsie-ben
(New York) létrehozta a Vassar College-ben működő Jonathan Fox School of
Playback Theatre nevű iskolát, amely alapfokú (core trainings), középfokú
(selected/special topic workshops, playback theatre Experience and Practice) és
felsőfokú (Leadership) képzést vezetett be. 2006-ban az iskola Centre for
Playback Theatre-re (www.playbackcentre.org) változtatta a nevét.
Szerte a világban tíz fiókiskolája
működik:
- School of Playback Theatre UK (United Kingdom – Anglia);
- Scuola di Playback Theatre (Olaszország);
- Japan School of Playback Theatre (Japán);
- Playback-Theater-Netzwerk e.V. (Német nyelvű országok);
- Israel School for Playback Theatre in Tel Aviv (Izrael);
- Central-European Playback Theatre School (Magyarország);
- School of Playback Theatre (Hongkong);
- Psychological Center Aquatoriya (Oroszország);
- Skandinavisk Playbackteater Studio (Svédország);
- Tapestry Playback Theatre (Szingapúr).
Vannak a világon olyan playback-színházi
képzőhelyek is, melyek nem csatlakoztak a Centre for Playback Theatre-hez.
Ilyen például a nagyon alapos és sokszintű képzés nyújtó finnországi iskola, és
ilyen volt az új-zélandi iskola is, amely jelenleg szünetelteti működését.
Hazai
képzés
2005-ben Kaposvári Anikó és én kaptunk
engedélyt Jonathan Foxtól arra, hogy Budapesten létrehozzuk a School of
Playback Theatre fiókiskoláját, Közép-európai Playback-színházi Iskola
(Central-European Playback Theatre School ) néven. Az Iskola további trénerei:
Kiss György Ádám és Zánkay András. Nyáron egyhetes képzéseket, negyedévente
hétvégi tréningeket tartottunk.
A környező országokból is vártunk
jelentkezőket, de ezen országok némelyikének Magyarországgal szembeni
vízumkényszere miatt a budapesti helyszínű tréningek szervezése nehézségekbe
ütközött, ezért mi, a trénerek utaztunk a külföldi helyszínekre. Kaposvári
Anikó Ausztriában és Jugoszlávia utódállamaiban tartott képzéseket, jómagam
Görögországban, Oroszországban és Ukrajnában folytattam playback-színházi képzéseket,
melyek eredményeképpen – többek között – megalakult az Oroszországi
Playback-színházi Iskola. Ukrajnában a képzést jelenleg is én látom el az
Iskola nevében.
Az Iskola az Álomszínházzal közösen
két Grundtvig-projektben vett részt: 1. „Színházi eszközökkel a békéért”. 2.
„Beyond reason” (www.beyond-reason.eu). (A Grundtvig-program része az Európai
Unió „Egész életen át tartó tanulás”-projektjének. Egyének és nem-állami
szervezetek tevékenységét, projektjeit támogatja.)
Ezekben a projektekben olyan európai
színházi csoportokkal és szervezetekkel működtünk együtt, melyeknek a
tevékenységében nagy szerepet játszik a békéért való aktivitás.
2012 elején Bakó Tihamér és Donáth
Attila csatlakozott az Iskolához, s a hazai valamint az oroszországi tapasztalatok
alapján kidolgoztunk egy egységes, 175 órás képzési formát. Ennek
eredményeképpen hirdetjük meg a közeljövőben induló képzésünket, amit 2014-ben
kívánunk elkezdeni (www.playbackcentral.eu).
Vannak a világon olyan
playback-színházi képző helyek is, melyek nem csatlakoztak a Centre for
Playback Theatre-hez. Ilyen például a nagyon alapos és sokszintű képzés nyújtó
finnországi iskola, és ilyen volt az új-zélandi iskola is, amely jelenleg
szünetelteti működését.
Irodalom
- Fox, Jonathan (1994): Acts of Service. Spontaneity, Commitment, Tradition int he Nonscripted Theatre. Tusitala Publishing.
- Fox, Jonathan (ed.) (1987): The Essential Moreno: Writings on Psychodrama, Group Method and Spontaneity. New York: Springer.
- Fox, Jonathan – Dauber, Heinrich (ed.) (1999): Gathering Voices. Essays on Playback Theatre. Tusitala Publishing.
- Parádi József (é.n.). Playback-utazások. Kézirat.
- Rowe, Nick (2007): Playing the Other, Dramatizing Personal Narratives in Playback Theatre. Jessica Kingsley Publishers.
- Salas, Jo (1993): Improvising Real Life. Personal Story in Playback Theatre. Kendall/Hunt Publishing Company.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése