7. Dr. Parádi József: A playback-színház története a világban


1992-ben az Alpokban lévő Scheibbsből jöttünk haza, Kiss György Ádám meg én. Egy zen meditációs hetet töltöttünk ott. Szavak nélkül, némán éltünk, meditáltunk, sétáltunk, dolgoztunk, és napi öt órát aludtunk. Hazafelé lelkesen meséltük egymásnak a meditációs élményeinket. „Nekem az volt a legerősebb, hogy színházat fogok csinálni” – mondta Ádám. „Akarsz velem színházat csinálni?” – tette hozzá.
Igent mondtam, és akkor még nem tudtam, hogy ezzel életemnek egy olyan áramlata buzog föl, ami elvisz Európa számos országába, Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és Ázsiába, részévé tesz egy közösségnek, megismertet Jonathan Fox-szal, rengeteg emberrel és rengeteg történettel. Ádám megcsinálta a ’színházat’ – amiről kiderült, hogy tőlünk függetlenül már évek óta létezett a világban. Az első előadásunk után egy pszichodráma-társunk mutatott egy videót, amelyen ’playback-színházi’ előadást láttunk. Teljesen azt a ’színházat’ csinálták, amit mi. Ádám ráérzett valamire…
Elmentünk egy playback-színházi konferenciára Finnországba. A konferencia-központból egy farmra irányítottak bennünket. Ott kaptunk szállást. Nem fogadott bennünket senki. Minden sötét volt. Bekopogtattam a legnagyobb házba. Lassan fény gyulladt, és megjelent egy álmos, göndör hajú, mosolygós, fura férfi. Egyik lábán nem volt papucs és szabadkozott, hogy azért nyitott ilyen nehezen ajtót, mert nem találta a másik papucsát. Aztán az időzóna átlépési nehézségeiről beszélt, és sűrűn vakargatta a fejét, amikor a szállásunkról kérdezgettem, de azért eljött velünk felkutatni a tanya egyéb épületeiben lévő lehetőségeket. Találtunk is egy hatalmas padlást, amit harminc ember szállásának készítettek elő. Elhelyezkedtünk, közben elmeséltem a fura úrnak, hogy mi a budapesti Rögtönzések Színházából jöttünk. Hallottuk, hogy van a világban egy Jonathan Fox nevű ’hjuman bíjing’, aki ’lekoppintotta’ a mi színházunkat, és már húsz évvel előttünk csinálni kezdte. A fejvakargatós úr jókat derült velem. A többiek nem nagyon törődtek vele, mert jócskán fáradtak voltak, csak én tartottam szóval fáradtságom eufóriájában lebegve. Aztán másnap, amikor a konferencia megnyitóján, nagy ováció közepette Jonathan Foxot szólították a színpadra, ez a fejvakargatós, kedves úr lépegetett fel a lépcsőkön, olyan kisimult ábrázattal, mint aki az időzóna-átlépési nyavalyáit kialudva, már örökre testközelben tudja mindkét papucsát, és azonnal képes kinyitni az ajtót az újonnan érkezőknek. Az előadása után leparoláztunk, és nagy lelkesedésemben azonnal meghívattam magam vele New York-i iskolájába. A következő két évben el is mentem, hogy ’hivatalosan’ megtanuljam a playback-színházat...
Ugyanezen a konferencián történt az is, hogy a kongresszus összes résztvevőjét megmozgató szociometriai játékban azt kérte a vezető, hogy mindenki menjen oda ahhoz az emberhez, akitől a playback-színházi módszert tanulta, és tegye a vállára a kezét. Mi, hárman magyarok, tétován álltunk a terem egyik sarkában, amikor a vezető odajött hozzánk s megkérdezte: „Hát ti, kitől tanultátok?” „Mi feltaláltuk!” – volt a megrökönyödést kiváltó válaszunk…

(Parádi József: Playback-utazások)


Ki Jonathan Fox, mi a playback-színház, hogy jött létre, és mi a története?

1993-ban, amikor a Rögtönzések Színháza már túl volt néhány előadásán, és már azt is tudtuk, hogy van a világban egy színházi műfaj, amelyet playback-színháznak neveznek, hárman, Váradi Mária, Kiss György Ádám és én felkerekedtünk, s elmentünk egy nemzetközi playback-színházi találkozóra, a finnországi Rautalampiba. Ott találkoztam a fent leírt fura módon Jonathan Fox-szal, aki életem egyik fontos szereplőjévé vált.
Jonathan Fox a Harvard hallgatójaként az irodalom írásbeliség előtti tradícióit tanulmányozta, főképpen a szájról szájra terjedő eposzok érdekelték. Fulbright-ösztöndíjjal Új-Zélandon tanult, és MA fokozatot nyert politikai tudományokban. Két évet töltött a Béke Hadtesttel Nepálban az iparosodás előtti falusi élet kultúráját tanulmányozva. A hetvenes évek elején belemerült a kísérleti színház világába, ugyanakkor pszichodrámát kezdett tanulni.
Foxot az ősi kultúrák színházi hagyománya érdekelte, és ellenszenvvel viseltetett korának versengő, olykor narcisztikus színházi főáramával szemben. A hetvenes évek elején Nepálban tapasztaltakról a következőt írja Jo Salas, Jonathan Fox felesége:


Jonathan… döbbenten tapasztalta a rituálék és a történetmesélés elemi erejét Nepál falusi életében.

(Salas 1993, 9. p.)


A Nepálban szerzett tapasztalatok nagy hatással voltak rá, és az Egyesült Államokba hazatérve kiterjedt színházi kísérletezésbe fogott.


1973-ban, amikor egy tengerentúli út után ismételten visszatértem az Egyesült Államokba, a színházban véltem megtalálni a hivatásomat. Nagyon különleges színház volt, amire gondoltam. Rendeztem színjátszó csoportokban. Lelkesen dolgoztam különböző csoportokkal, fiatalokkal, fogyatékosokkal, idősekkel, utcagyerekekkel.
A korabeli kísérleti színház képrombolása és ellen-elitizmusa fűtött engem is. Hittem az ’azonnali’, a rögtönző színházban. Hittem az olyan színházban, amely bárhol történhet. Hittem egy olyan színházban, amely mindenkinek szólhat. Ezen kísérletezések eredményeként létrejött az It’s All Grace (Ez mind kegyelem) nevű színházi csoport, amely improvizálva játszott, és voltak szabad ég alatti fellépései is.
De a keresésem még nem volt teljes. A szóbeli eposzokról szóló egyetemi tanulmányaimból tudtam, hogy az írásbeliség előtti társadalmakban a történeteknek mindig több volt a szerepük a puszta szórakoztatásnál, a törzs történeti és etikai tudásának elemeit hordozták. Bárcsak mi is birtokában lennénk ennek, gondoltam én.

(Gathering Voices 1999, 9. p.)



Nepál után a New York államban lévő Beaconban, Zerka Moreno, a pszichodráma megalkotójának özvegye jóvoltából megismerkedett a pszichodrámával. Így írja le első tapasztalatait:


1973-ban pszichodráma-csoportba csatlakoztam a New York állambeli Beacon-ban. A csoportot Zerka Moreno vezette. Ő mesélt Jacob Levy Moreno bécsi Stegreiftheateréről. Amit hallottam Zerkától, és amit átéltem az ő irányítása alatt, az olyan volt számomra, mint egy megvilágosodás. Ott volt előttem az igazi közösségi színház. Ott volt a színház, ami igazán hat. Ahol igazi érzelmek voltak. És ahol időnként lenyűgöző szépség jelent meg – írja a Kasselben tartott nemzetközi playback-színházi konferenciáról megjelent könyv, a Gathering Voices előszavában.

(Gathering Voices 1999, 10. p.)


Ezek a szálak vezettek el ahhoz a színházhoz, amely 1975-től Fox életének középpontjába került – életének története akkor kezdődött igazán, amikor megszületett a fejében a playback-színház gondolata. Jo Salas ’cafe vision’-ként írja
le a playback-színház elképzelésének megszületését:


Egy napon az ebédlőben forró csokoládét iszogatva egy elképzelés ötlött fel benne: egy olyan improvizációs színház ötlete, amelyben a nézőközönség tagjainak valós élettörténeteit a színészek a helyszínen azonnal eljátsszák.

(Salas 1993, 1. p.)


Ezek után rövidesen meg is történt az első bemutatkozás. Jonathan Fox a következőképpen emlékezik az első playback-színházi előadásra:


Vasárnap délután van, amikor az ég fényes, annak ellenére, hogy felhők borítják. A fény beárad a gyülekezeti terem hatalmas ablakain keresztül középre, ahol körülbelül harminc szék áll szemben néhány műanyag tejes láda által alkotott vonallal. A ládák sorának egyik végén zeneszerszámok gyűjteménye helyezkedik el. A másik oldalon egy tartófán világos, színes kendők lógnak. Gyermekek hangja visszhangzik a teremben, ahogy szüleik megveszik számukra a jegyet és lesegítik kabátjaikat. A színészekkel én a hátsó szobában várakozom. Az első előadás előtt állunk egy új társulattal és egy új színházi megközelítéssel, melyet playback-színháznak neveztünk el. Ez egy teljes mértékben improvizációs előadás.
   Az a célunk, hogy a közönség történeteit játsszuk el mozdulatokkal, zenével, beszéddel.

(Fox 1994, 1. p)


Ez volt az első playback-színházi előadás New Londonban (Connecticut), 1975 tavaszán. A nézőközönség soraiban barátok, rokonok ültek, akik azért jöttek össze, hogy megnézzék ezt az újfajta színházi előadást, melynek során a színészek rögtönözve megjelenítik a közönség soraiból jelentkezők valós élettörténeteit.


Az első társulatok(ok) – 1974-1979

Fox tehát improvizációval kísérletezett – ezt először „immediate theatre”-nek (azonnali színház) nevezte, és végül 1974-ben létrehozott egy kis társulatot It’s All Grace (Ez mind kegyelem) néven. Az együttes javarészt azokból állott, akik szülőtársaik voltak abban a kis kísérleti iskolában, ahova Fox és Jo Salas járatták a gyerekeiket. Ez volt az a csoport, amely aztán 1975-ben megrendezte a fent leírt – később playback-színháznak nevezett – fellépést.
Nem sokkal az első vasárnap délutáni előadás után Fox és társa, Jo Salas a Hudson folyó völgyében lévő New Palzba költözött, ahol Fox befejezte képzését a Moreno Intézetben. Egy kis településen, Poughkeepsie-ben játszottak, nem messze attól a helytől, ahol Jacob Moreno 1936-ban létrehozta a Beacon Hill Szanatóriumot, és kifejlesztette a pszichodráma klinikai alkalmazását. A Poughkeepsie-ben lévő Vassar College lett aztán később a Jonathan Fox School of Playback Theatre nyári kurzusainak színtere is.
Ebben az időszakban néhány pszichodráma-csoporttársa is csatlakozott és kiegészítette a születőben lévő playback-társulatot. A Moreno Intézet nem csupán új társulati tagokkal járult hozzá a playback-színház fejlődéséhez, hanem azzal is, hogy az első két évben fizette a próbák helyszínének bérleti díját. A pszichodráma később is folyamatosan nagyfokú befolyást gyakorolt a playback-színház fejlődésére: például az erős németországi és finnországi pszichodráma-közösség elősegítette Európában való meggyökereződését. Maga Fox is kapcsolatban maradt a pszichodrámával, 1987-ben The Essential Moreno címmel ő adta ki Moreno pszichodrámáról, csoportterápiáról és spontaneitásról szóló írásait (Moreno, 1987.).
Az eredeti társulat a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején hetente játszott állandó és alkalmi nézők által alkotott közönség előtt. Emellett tartottak előadásokat konferenciákon, iskolákban, börtönökben, idősotthonokban,
valamint mentális betegek és tanulási nehézségekkel küzdők számára létesített intézményekben is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt: ezt a színházat úgy határozták meg, hogy az hátrányos helyzetű csoportok számára is nyitva állt, és ez egész története során jellemző maradt rá szerte a világban.


Az volt a feladatunk, hogy hatékony dramatikus formát találjunk minden személyes történet eljátszásához. Sok különféle úttal kísérleteztünk, próbálkoztunk táncos eszközökkel, bohóc-módszerekkel és pszichodráma-elemekkel. Az idők során rájöttünk, hogy ennek a színházi formának megvan a maga esztétikája. Némely kísérletünk eredménye jól illett a playback-megközelítéshez, és dramatikus hagyományaink részévé vált, míg másokról – a felfedezés lázas periódusa után – kiderült, hogy kevésbé hatékonyak, és ejtettük őket.

(Fox 1994, 3-4. p.)


Természetesen ez a kísérletezés azóta is folyik, sok társulat kifejleszt egy-egy rá jellemző playback-formát, melyek aztán a gyakori nemzeti, kontinentális és világtalálkozók során a playback-színházi közkincs részévé válnak. Fox maga is serkenti ezt a kísérletezést…


A követők

1980-ban Francis Batten meghívására az eredeti társulat négy tagja Ausztráliába és Új-Zélandra utazott. Előadásokat és workshopokat tartottak Aucklandban, Wellingtonban, Sydneyben és Melbourne-ban. Ennek nyomán már a következő évben Sydneyben és Melbourne-ban működött egy-egy társulat, ezt követte 1982-ben Aucklandben, Wellingtonban és Perthben egy-egy újabb, majd 1984-ben Christchurchben. A nyolcvanas évek közepére az Egyesült Államokban és Ausztráliában ismertté vált és megerősödött a playback-színház, és kezdett még tovább terjedni. 1984-ban Jonathan Fox Japánba látogatott, és ettől kezdve rendszeres vendégtréner volt az ázsiai szigetországban. Anette Henne 1988-ban Svájcban létrehozta a „Playback Theatre Schweiz” csoportot, ugyanebben az évben Christina Hagelthorn Svédországban alapított playback-színházi társulatot…
1986-ban feloszlott az eredeti playback-színházi társulat. A sok előadástól és utazástól kifáradtak – ám erre az időre az USA-ban már meglehetősen megerősödött a playback-színházi mozgalom. Innentől kezdve egyre nagyobb sebességgel folyt át országok és kultúrák határain, és szervezetileg is megerősödött. 1990-ben létrejött a Nemzetközi Playback-színházi Hálózat (International Playback Theatre Network – IPTN). Az IPTN hírlevelének, az Interplay-nek első szerkesztője az ausztráliai Mary Good volt. 2010-ben az IPTN-nek már több mint 100 társulati és 300 egyéni tagja volt 40 országból. Európában pedig Christina Hagelthorn – különböző európai nemzetek playback-színészeinek részvételével – létrehozta a The Theatre of Spontaneity International nevű laza csoportosulást, akik különböző európai városokban léptek fel. Előtte pár napos–egyhetes, kísérletezéssel összekötött próbát tartottak maguknak.
Egy alkalommal Magyarországon is jártak, közös próbát és előadást tartottak a Rögtönzések Színháza tagjaival.
A kilencvenes évek a playback-színházi mozgalom gyors fejlődését hozta. Az Egyesült Államokban meglepő gyorsasággal szaporodtak a színházi társulatok, míg Ausztráliában a fejlődés nagy segítője volt a Sydneyben működő Drama Action Centre – ezt a központot Bridget Brandon és Francis Batten hozta létre. Mindketten Franciaországban, Jacques Lecoqnál képződtek és az improvizáció, a commedia dell’arte, a bohóc világa (clowning) és a közösség-orientált színház érdekelte őket.
Tevékenységük jó termőtalajt nyújtott a playback-színházi mozgalom fejlődésének, mivel az Ausztráliában és Új-Zélandon létrejövő playback-színházi társulatok sok tagját korábban ebben a központban képezték.
Angliában a fentiekhez képest kissé lassúbb volt a fejlődés. Az első társulat 1991 júniusában alakult meg Yorkban. Suzanna Cunningham és David Powley meghívta Christina Hagelthornt, hogy a yorki érdeklődő terapeutáknak, tanároknak, színészeknek mutassa be ezt a módszert. A hétvégi tréning után megalakult a Playback Theatre York, nem sokkal ezután, szeptemberben pedig megszületett a London Company. (Nick Rowe 2007, 21. p.)
Az angol nyelvű országokon kívül a playback-színház először Finnországban, Németországban és Japánban vert gyökeret. A gyors európai terjedésben részint a pszichodráma-hagyományoknak volt nagy szerepe (Németországban és Finnországban), másrészt a playback-színház kulcsfiguráinak oktatói tevékenysége segítette: Jonathan Fox Németországban és Japánban vált a módszer rendszeresen visszatérő oktatójává, míg Deborah Person, Robyn Weir és Christina Hagelthorn Finnországban tartott képzéseket.
Izraelben Aviva Apel-Rosenthal hozta létre az első playback-társulatot Tel-Avivban 1991-ben. Aviva és Nurit Shoshan alapította az izraeli playback-iskolát. Azóta Izraelben rendkívül intenzív playback-színházi élet és képzés folyik, ma 32 hivatalos playback-színházi társulat működik.


Találkozók, konferenciák, képzés

A playback-színházi mozgalom fejlődését nagyban segítették a nemzetközi és helyi konferenciák.
Nemzetközi playback-színházi találkozót rendeztek Sydneyben (Ausztrália, 1992), Rautalampiban (Finnország, 1993), Christchurchben (Új-Zéland, 1994), Olympiában (USA, 1995), Perthben (Ausztrália, 1997), Yorkban (Anglia, 1999), Shizuokában, (Japán, 2003) Sao Paulóban (Brazília, 2007) és Frankfurtban (Németország, 2011).
A nemzetközi konferenciákon kívül az egyes kontinensek évente megrendezik találkozóikat. Így Európában is évente ellátogathatnak egy-egy konferenciára a playback-színház művelői és kedvelői – a következőt Amszterdamban rendezik 2014. november 27-től 30-ig. 1997-től mi magyarok is rendszeres látogatói vagyunk ezeknek a konferenciáknak.
Németországban minden decemberben megrendezik a német nyelvű társulatok találkozóját, és nagyon sok országban – így Magyarországon is – nemzeti konferenciákat is szerveznek.
1997-ben a Kasseli Egyetem oktatási professzora, Heinrich Dauber vendégprofesszornak meghívta Jonathan Foxot, és kettejük szervezésében megrendezték az első tudományos konferenciát, mely a playback-színházzal foglalkozott. Ennek anyagából adták ki a Gathering Voices. Essays on Playback Theatre című könyvet.
Később ugyancsak a Kasseli Egyetem egy tudományos konferencia és playback-színházi bemutató keretében Tiszteletbeli Professzor címet adományozott Jonathan Foxnak.
A playback-színházi mozgalom fejlődésének nagy lökést adott, amikor 1993-ban Jonathan Fox Poughkeepsie-ben (New York) létrehozta a Vassar College-ben működő Jonathan Fox School of Playback Theatre nevű iskolát, amely alapfokú (core trainings), középfokú (selected/special topic workshops, playback theatre Experience and Practice) és felsőfokú (Leadership) képzést vezetett be. 2006-ban az iskola Centre for Playback Theatre-re (www.playbackcentre.org) változtatta a nevét.
Szerte a világban tíz fiókiskolája működik:
  • School of Playback Theatre UK (United Kingdom – Anglia);
  • Scuola di Playback Theatre (Olaszország);
  • Japan School of Playback Theatre (Japán);
  • Playback-Theater-Netzwerk e.V. (Német nyelvű országok);
  • Israel School for Playback Theatre in Tel Aviv (Izrael);
  • Central-European Playback Theatre School (Magyarország);
  • School of Playback Theatre (Hongkong);
  • Psychological Center Aquatoriya (Oroszország);
  • Skandinavisk Playbackteater Studio (Svédország);
  • Tapestry Playback Theatre (Szingapúr).


Vannak a világon olyan playback-színházi képzőhelyek is, melyek nem csatlakoztak a Centre for Playback Theatre-hez. Ilyen például a nagyon alapos és sokszintű képzés nyújtó finnországi iskola, és ilyen volt az új-zélandi iskola is, amely jelenleg szünetelteti működését.


Hazai képzés

2005-ben Kaposvári Anikó és én kaptunk engedélyt Jonathan Foxtól arra, hogy Budapesten létrehozzuk a School of Playback Theatre fiókiskoláját, Közép-európai Playback-színházi Iskola (Central-European Playback Theatre School ) néven. Az Iskola további trénerei: Kiss György Ádám és Zánkay András. Nyáron egyhetes képzéseket, negyedévente hétvégi tréningeket tartottunk.
A környező országokból is vártunk jelentkezőket, de ezen országok némelyikének Magyarországgal szembeni vízumkényszere miatt a budapesti helyszínű tréningek szervezése nehézségekbe ütközött, ezért mi, a trénerek utaztunk a külföldi helyszínekre. Kaposvári Anikó Ausztriában és Jugoszlávia utódállamaiban tartott képzéseket, jómagam Görögországban, Oroszországban és Ukrajnában folytattam playback-színházi képzéseket, melyek eredményeképpen – többek között – megalakult az Oroszországi Playback-színházi Iskola. Ukrajnában a képzést jelenleg is én látom el az Iskola nevében.
Az Iskola az Álomszínházzal közösen két Grundtvig-projektben vett részt: 1. „Színházi eszközökkel a békéért”. 2. „Beyond reason” (www.beyond-reason.eu). (A Grundtvig-program része az Európai Unió „Egész életen át tartó tanulás”-projektjének. Egyének és nem-állami szervezetek tevékenységét, projektjeit támogatja.)
Ezekben a projektekben olyan európai színházi csoportokkal és szervezetekkel működtünk együtt, melyeknek a tevékenységében nagy szerepet játszik a békéért való aktivitás.
2012 elején Bakó Tihamér és Donáth Attila csatlakozott az Iskolához, s a hazai valamint az oroszországi tapasztalatok alapján kidolgoztunk egy egységes, 175 órás képzési formát. Ennek eredményeképpen hirdetjük meg a közeljövőben induló képzésünket, amit 2014-ben kívánunk elkezdeni (www.playbackcentral.eu).
Vannak a világon olyan playback-színházi képző helyek is, melyek nem csatlakoztak a Centre for Playback Theatre-hez. Ilyen például a nagyon alapos és sokszintű képzés nyújtó finnországi iskola, és ilyen volt az új-zélandi iskola is, amely jelenleg szünetelteti működését.

Irodalom
  • Fox, Jonathan (1994): Acts of Service. Spontaneity, Commitment, Tradition int he Nonscripted Theatre. Tusitala Publishing.
  • Fox, Jonathan (ed.) (1987): The Essential Moreno: Writings on Psychodrama, Group Method and Spontaneity. New York: Springer.
  • Fox, Jonathan – Dauber, Heinrich (ed.) (1999): Gathering Voices. Essays on Playback Theatre. Tusitala Publishing.
  • Parádi József (é.n.). Playback-utazások. Kézirat.
  • Rowe, Nick (2007): Playing the Other, Dramatizing Personal Narratives in Playback Theatre. Jessica Kingsley Publishers.
  • Salas, Jo (1993): Improvising Real Life. Personal Story in Playback Theatre. Kendall/Hunt Publishing Company.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése