„Ténynek
vesszük a világot,
mivel
merevebb, közönyösebb,
és
„tényszerűbb”.
Holott
csak
formája a
rugalmas léleknek,
mint pohár
víznek a pohár.”
Pilinszky
János
Az elmúlt
évek során számomra a színház az önmagamra találás és a kreatív létezés terévé
vált, de 20 évvel ezelőtt zárkózott voltam és félénk, csekély önbizalommal, mindenféle
rejtett és nyílt félelemmel. Vidéki fiú voltam a városban. Kompenzációk sora,
az „úgy teszek, mintha jól érezném magam” viselkedés volt leginkább jellemző rám.
Féltem a nőktől és az új dolgoktól, nem értettem semmit a lélek működéséből, próbáltam
örülni annak, amit éppen csináltam, de ez inkább növelte az élettel, a boldogsággal
meg önmagammal kapcsolatos bizonytalanságomat. Ez volt 25 éves koromig, vagy
még tovább.
Külső és belső történések sora alakította azt
a stílust, amely aztán jellemző lett rám, amikor 1992-ben elindítottam és
vezettem a színházat. Ritkán beszéltem az elmúlt években belső világomról, az
előkészítés apró mozzanatairól.
Egyrészt azért, mert a színházat
közösen csináltuk és fontosabb volt számomra a színházi közösség létrehozása,
mint az elméleti háttér megfogalmazása, másrészt a saját stílusom inkább a
cselekedeteimbe rejtve – az előadások és a társulat vezetése során – volt
„olvasható”, harmadrészt azért, mert annak ellenére, hogy úgy tűnik: közlékeny
vagyok, rájöttem – ha tétje van és le is kell írni – nehezemre esik legbelső gondolataimat
és érzéseimet megosztanom másokkal.
De most – barátaim inspirálására –
tanítványaimmal, színésztársaimmal és az érdeklődőkkel is megosztom az ehhez
vezető út részleges történetét. Az „elő-vívódásaimat” gyűjtöttem össze, az
érlelődés szakaszait és azokat a szellemi
áramlatokat, amelyek a színház első hét évét
és a playback műfajához való viszonyomat – emellett vezetői stílusomat is –
meghatározták. A viszony még mindig ugyanolyan, még most is tart, ugyanazzal a
szenvedéllyel tudok jelen lenni, csak a társulatok változtak…
Orlando mondja: „Ugyanaz a személy, csak a
neme más!”1
Hét történetet fűztem egybe. Eredendően
egymásba kapcsolódnak - a főszereplőjük közös – de mégis, ha nekifogok az
elmesélésüknek, először én is külön látom őket. Abban reménykedem, hogy
segítségükkel egy olyan szövet jön létre, amely visszatükrözi a színház
megálmodásának és megvalósításának alaplépéseihez szükséges érzéseim, motivációim
legjellegzetesebb színeit és formáit.
A történetek magja az, hogy 1986-ban
egy mindent meghatározó élmény ért: „SZÍNHÁZAT KELL CSINÁLNI!” Ezt hallottam
valahonnan. A társulat megalapításának ötlete egy mély meditáció során
rajzolódott ki bennem. Azzal foglalkoztam a meditáció alatt, hogy mi fontos és
mi elhanyagolható az életemben. S ekkor összeállt valami bennem. Olyan dolgok
történtek velem, amelyek egész életemre meghatározó üzenetet közvetítettek.
Hívhatjuk ezt az élményt ráébredésnek vagy a tudatom letisztulásának, de a
jelenség egyszerűen csak annyi volt, hogy rájöttem, mi a dolgom. Az elmúlt évek
tapasztalatai egy határozott meggyőződéssé álltak össze: világossá vált
számomra, hogy a tanítványaim fejlesztésén túl – ami mellett már elköteleződtem
– a színház lehetőségeinek feltérképezése, frissítése és megvalósítása a
feladatom.
„Ezt
kell tennem az életemben, ez az én utam!”
Aki ismeri ezt az érzést, érti, miről
beszélek, aki pedig még nem élte át: kívánom, hogy találkozzon vele. Ennél
megnyugtatóbb, egyértelműbb és tisztább bizonyosságot azóta is csak elvétve
hallottam.2
De hogy mindez követhetővé váljon s
látható legyen: haladjunk időrendben…
1.
Fejlesztő belső és külső tér – Vera
Találkoztam Kántás Verával… Az ő segítségével
egyszerű volt a befelé figyelés, a művészetekkel való találkozás vagy az
önfejlesztés. Mestere volt a légkörteremtésnek, a csend és a szó vegyítésének.
Tudta, hogyan kell egy másik embert a szellemi kalandozásra ösztönözni.
Megtanított, hogyan fogadjam el a szabadság keserédes ízeit, hogyan merészeljem
átélni az új dolgok kipróbálásával járó ambivalens érzéseket. Sokat köszönhetek
neki. Segítségével a több-nézőpontúságot, a kételkedés és nyitott érdeklődés
egyvelegét élhettem át. A 12. kerületi Nevelési Tanácsadóban dolgoztunk együtt,
egy szobában „éltünk”. Szakmai és emberi tartás, műveltség, mélység, finom
lélektani rezdülések felismerése: ez lett az örökségem.
Munkatársak voltunk és barátok. Vera
tudta, érezte, hogy mit olvassak, milyen zenét hallgassak. Amilyen stílusban ő
„fejlesztett”, arra a természetes, asszociatív és radikális jelzők érvényesek.
Azóta sem éltem át hasonló szellemi kalandot. Lehetett bárki: Bartók Béla vagy
Thomas Mann, Gelléri Andor Endre, Szerb Antal Utas és holdvilág c. műve vagy a
szellemi áramlatokhoz illeszkedő szakmai viták sora. A legfontosabb kérdés
mindig az volt, hogy találkoztunk-e egymással, a mű és én? Megszólított-e az
adott művész, elindult-e a párbeszéd köztünk? Ha igen: a szabad asszociáció
segítségével jött a következő szellemi kaland, ha nem: megtanultam azt is
elfogadni.
Az első pszichodráma-csoportomat
1982-ben szerveztem a Nevelési Tanácsadóban. Nehezen beilleszkedő,
magatartászavaros 6-7. osztályos gyerekekkel dolgoztam. A pszichodráma és a
színház itt kapcsolódott össze először számomra, úgy, hogy én voltam az
animátor. A második felismerés itt fogalmazódott meg bennem: a történet a külső
és a belső térben egyszerre zajlik. A pszichodráma és a színház két színpadon gyógyít
egyszerre.
Ehhez a szabad játékhoz Mérei Ferenc
csoportcentrikus módszere3 ideális teret biztosított. A szabad
asszociáció mentén alakuló történeteket játszottunk a saját önismereti
csoportomban is, vagyis arra is volt lehetőségünk, hogy az adott téma konkrét
jelenetébe szabadon bekapcsolódjunk, kedvünk szerint.
A playback nyelvén: a lejátszás vagy a
szabad improvizáció pszichodramatikus verzióját alkalmaztuk ilyenkor.
Az egyik játék során az volt a kérdés,
milyen formában tudjuk a világnak megmutatni a tehetségünket, hogyan tudjuk
képviselni magunkat. Nekem volt egy álmom, amelyben egy bohóc a cirkuszi
manézsban – szerepével teljesen ellentétes stílusban – arra biztatta az
embereket, hogy fejlődjenek, változtassanak az életükön.
Pontosan
emlékszem: a cirkuszi bohóc monológja akkor lett fojtogató, amikor odasúgtam a
többieknek: „Figyelnek bennünket!”
Ettől
a mozzanattól kezdve egy teljesen új helyzet jött létre: a felszínen mondtuk azokat
a mondatokat, amelyek a cirkuszi szerepeinkhez illeszkedtek és egy másik szinten
beszéltünk a félelmeinkről, belső vívódásainkról, az egész rendszer hazug üzeneteiről.
Hihetetlen erejű, katartikus hatású jelenet kerekedett ki belőle.
Emlékeim szerint ekkor értettem meg a külső
cselekvés és a mögöttes tartalom között kialakuló dinamika fontosságát. Azt,
hogy ez minden történetben ott van, csak
észre kell vennünk, és ha erre utalni tud a játékmester, a színészek vagy a
zenész, akkor igazán hitelesen és személyesen tudtunk valamit visszatükrözni az
elmesélt történetből…
2
.„Tarka lepke, kis mese” – történetek párbeszéde
A nyolcvanas években óvodásokkal is
foglalkoztam, logopédusként a mese, a mesélés világa izgatott a legjobban és
az, hogy miként lehet dramaturgiai „rendet” teremteni a történetek között. A
mese, a mesélés varázsa számomra a csoportdinamikával és az én-határok
váltakozásának átélésével együtt alkotott egy különleges egységet. Az óvodásokkal
könnyen át tudtunk sétálni egymás meséibe. Nyitva volt az én, be- és elfogadhatóbb
volt az alkotótárs világa.
1982-ben egy olyan mesefalat
készítettünk, aminek az volt a lényege, hogy a gyerekek egymás különálló
történeteit, meséit továbbfűzhették és hozzá is rajzolhattak, festhettek újabb
motívumokat. Eltűnt a linearitás és csak a csoport közös rajza volt helyette.
Ez a megközelítés akkoriban egészen újszerű volt, a Petőfi Irodalmi Múzeum
zsűrije is felfigyelt erre és különdíjjal jutalmazta.4 Olyan volt ez
a mesefal, mint egy többrétegű playback-előadás, ahol egymásba illeszkednek, egymással
beszélgetnek a történetek.
Amikor kész lett a mesefal, azt
élveztük a legjobban – a gyerekek is és én is –, hogy újra és újra elmondhattuk
egymásnak a mesék folyamatosan változó részleteit, ugyanis az alkotás egy
hosszú variábilis mesefolyammá alakult át. A játéknak nem volt eleje, közepe és
vége, sőt a szabad fantáziálás lehetősége újabb és újabb mesék elmondására
inspirált bennünket. Az akkor megízlelt szabadságot nehéz leírni, egyszer majd
egy playback-színházban szeretném újra átélni, ha a színészek eljátsszák az
élményeimet… lineárisan.
3.
Erdély Miklós
Erdély Miklós 1981. április 21-én tartotta meg
Optimista előadását az ELTE-n, az Esztétikai Tanszéken. A hosszú előadás –
amely még most is időszerű – arról szólt, hogy a művész hogyan viszonyuljon a
világ dolgaihoz. A poszt-neoavantgard magatartás jellemzői – melyeket az
előadás elején elhangzott 9 pontból álló kiáltvány foglalt össze – meghatározó
jelentőségűvé váltak számomra.
A színház létrehozása és vezetése
során – és azóta is – ezeket az elveket vallom:
„1. Az ember illetékességét saját
élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl
ragaszkodnia kell.
2. Ami a létét érinti, akár
közvetlenül, akár közvetve, arra illetékessége kiterjed.
3. Ilyen módon illetékessége mindenre
kiterjed.
4. Ami rossz, hibás, veszélyes és
értelmetlen, azt merészelnie kell észrevenni, legyen az a legfontosabb,
legmegváltoztathatatlanabbnak tetsző ügy vagy dolog.
5. Bátorkodnia kell, akár a
legirreálisabb, legmegvalósíthatatlanabb alternatívát javasolnia.
6. Ezekről a változatokról el kell
tudni képzelnie, hogy megvalósíthatók.
7. A csekély valószínűséggel
megvalósítható, de nagy előnyökkel kecsegtető eshetőségeket ugyanúgy számba
kell vennie, mint a nagy valószínűséggel keresztülvihető, de kis előnyt
biztosító eshetőségeket.
8. Amit a maga korlátozott eszközeivel
megtehet, azt késedelem nélkül tegye meg.
9. A szervezkedés, intézményesedés
minden formájától tartózkodjon.”
Erdély Miklós munkássága – többek között – a
radikális én-azonosságra, személyes vágyaim egyértelmű és nyílt megfogalmazására
és megjelenítésének fontosságára figyelmeztetett.5
4.
180-as csoport
A 180-as csoport merészségéhez és
tudatosságához tudtam leginkább kapcsolódni, koncertjeiken ismertem meg az
időbeliség zenei variációit.6
A csoport teljesen új, ismeretlen
zenedarabokat mutatott be, több olyan koncertjük volt, amikor az előadott művek
nagy részét akkor játszották először.
Folyamatosan kísérleteztek, minden
friss volt és előre nem sejthető. A megszokottabb formák mellett a természeti
hangokhoz közelítő, bájos, érzékeny vagy éppen pimasz zenei formákat is
megismerhettem. Azt üzenték ezek az ötletgazdag művek, hogy szabad velünk
játszani. Ha pszichodramatistaként belső hangot kértem volna tőlük, akkor a
következőt mondták volna: „Nem kell bennünket – a hangokat, a motívumokat –
akadémikus komolysággal kezelni!”
Akkoriban zenei műveltségem még
meglehetősen csekély volt, ezek a legfőképpen repetitív darabok lehetővé tették
számomra, hogy kiérleljem saját zenei ízlésemet, hogy minden zenei hanghoz és formához
előitéletmentes érdeklődéssel és csodálkozással tudjak kapcsolódni.
Egészen különleges élmény volt Szemző
Tibor fuvolára írt műve – a visszhang, vagy a víz hangjának megszületése. Az
ismétlés varázsa és a zenei hatás természeti hanggá alakítása példaértékű volt
számomra.7
John Cage mondta valahol: a
művészetnek az a dolga, hogy olyan hangokat, hangulatokat fessen képzeletünk
vásznára, mint a természet. A playback-színháznak is ez az alapkérdése:
tudunk-e természetesen, egyszerűen, organikusan létrehozni egy jelenetet a
színpadon? Amin nem látszik, hogy izzadságszagú, hogy csinált, és ami közelebb
visz bennünket egymáshoz, és legfőképpen a mesélőt saját belső világának
természeti szépségeihez.
A spontán zenélés érdekelte Cage-et, a
szabad hangok társadalma, ahol minden hang egyenlő, nincs kitüntetett vagy
különleges, esetleg kevésbé szép hang.
A hangoknak karakterük van,
személyiségük, s attól függően tudnak részt venni a különböző hangulatok
megteremtésében, amilyen környezetet teremtünk számukra. Ha egy hang – mondjuk
– egy zenedarab elejére kerül, akkor lehet, hogy emlékeztet bennünket egy első
találkozás fontosságára. És mi van, ha a végén hangzik el ugyanez a hang? Akkor
lehet, hogy éppen melankolikus légkört teremt, s ez az érzés kísér el minket a
koncert után, és hatására esetleg azon gondolkodunk, hogyan is felesel egymással
az elmúlás és az újrakezdés. Közben lehet, hogy felsejlik számunkra, hogy
egymás tükörképeivel találkoztunk, de mi erről nem akarunk tudomást venni, hanem
meggyőződésünk mellett kitartunk, hogy ők ketten egymás ellentétei és csak lineárisan
követik egymást.
A 180-as csoport a zene szabadságát
közvetítette, az ambivalencia ebben a világban természetes volt. Steve Reich,
John Cage, Melis László, Faragó Béla műveit játszották. Itt találkoztam először
a repetitív és kísérleti zenével. Cage a zenei improvizáció sajátos formáját
hozta létre: Ji King jóspálcákkal határozta meg több zeneművének esetleges
szerkezetét. Örök kísérletezőként a zenei spontaneitás érdekelte – tőle lestem
el a nem lineáris történetlejátszás törvényszerűségeit, hogyan lehet a történet
minden hangját, morzsáját élvezni.8 John Cage munkássága olyan gazdag, s annyi
párhuzam van művei és egy színvonalas playback-előadás között, hogy az egy
külön kutatást is megérdemelne.
Ezek a művek – és a 180-as csoport
koncertjeinek légköre – olyanok voltak számomra, mint egy fanyar ízű frissítő
ital. A repetitív és a minimal zene szemtelen és merész kérdéseinek hatására
teljesen át kellett gondolnom az idővel kapcsolatos hiedelmeimet. Igazi belső
forradalmat éltem át…
5.
Zen buddhizmus
1986-os élményem, a több síkon átélt belső
forradalom a meditációs technikák tudatos megismerése és gyakorlása felé
fordította a figyelmemet. 4 évig tartott a szupervízióval záruló tanulási
folyamat: Dr. Koronkai Bertalan segítségével az autogéntréninget, az
imaginációt, különböző meditációs technikákat és a tudat fejlesztéséhez
alapvetően fontos magatartást, a tiszta, egyszerű instrukciók megfogalmazását
ismertem meg.
Amikor aztán rátaláltam a Bodhidharma
Zendo Wien elvonulásaira, úgy éreztem, hazataláltam: az egyszerű formák, a
csend, a szigorú keretek segítették a katartikus találkozást tudatom
dinamikájával…
1987-től kezdődően évente 3-4 hetet
töltöttem Scheibbsben, egy zen-buddhista kolostorban.9
Folyamatosan egy hétig – reggel 5 és
este 10 óra között – szótlanul ülni meditációs testtartásban, a szigorú regulát
betartva, meditálni úgy, hogy a társaidra rá se pillanthatsz – igazi kihívás
volt számomra. Ebben a nagyon letisztult világban csak napi egy „beszélgetésem”
volt a mesterrel. Furcsa, kétszemélyes playbacket játszottunk: ő feltett egy
kérdést – egy KOAN-t – és én sokáig nem tudtam rá a választ, de közben
kitisztult a tudatom. Így tanította meg számomra a belső világ tiszteletét, a
belső tér, a belső beszéd fontosságát, a nem verbális üzenetek megérzésének művészetét.
A koanra ugyanis nincs racionális, egyértelmű felelet. Volt olyan kérdés,
amivel két napot foglalkoztam, s csak akkor érett meg bennem a válasz. Valódi
érlelődés volt ez a folyamat, nevezzük aszúsodásnak. Ha lennének belső
kutatások – melyek tudatunk szisztematikus feltérképezését tűznék ki célul – izgalmas
lenne regisztrálni: hányféle verzió, mennyi tépelődés, válaszcsíra és annak elvetése
előzte meg a kiérlelődött választ.
Ugyanis, ha színházat – vagy bármilyen
alkotási folyamatot – akarunk felépíteni, egy sajátos tudatállapotot kell
létrehoznunk. Ekkortájt – az alkotás tudattágító, önbizalom-erősítő hatása
kapcsán – kezdtem koncentrálni a tudat különböző szintű megismerésének
formáira. A zen buddhizmus nem jelentett számomra új vallást, csupán a tudat
megismerésének radikális kísérleti formájaként használtam.
A koanok rávezettek arra, hogy érdemes
a cselekmény, a történet mögé nézni, mert csak akkor láthatjuk meg a történet
üzenetének sokszínűségét. Azóta érzékenyebben észreveszem a beszéd mögötti
érzéseket, rejtett motivációkat, és még azt is, hogy a kérdésekre a válasz
jóval kifejezőbb lehet, ha nem csak verbális elemekkel dolgozunk.
Egyik nap a mester felmutatott egy
botot, s a következőt kérdezte: Mi ennek a botnak a természete? Kétnapi
gondolkodás után a válaszom egy mozdulat volt. Eljátszottam a bot természetét,
megjelenítettem: ez volt a megoldás.
Mostanában, ha egy történettel
játékmesterként vagy színészként ismerkedem, sokszor próbálkozom azzal, hogy
úgy legyek jelen, mintha egy koant hallgatnék és így keresem a választ.
Már jó pár éve nyilvánvaló számomra: a
szemünk, a fülünk, az összes érzékszervünk a linearitás mókuskerekébe zárva
folyamatosan vágyakozik a szabad és időtlen rálátásra, érzékelésre,
tapasztalásra. A playback-színház egyik céljának látom, hogy ezt a vágyat
felismerje, fontosságát kihangsúlyozza és kielégítse.
6.
Színházi kísérletezések
A pszichodráma mellett színházi élményeim is
radikálisan alakították az ízlésemet.
Mindig nehezen viseltem a kőszínházak
lineáris és strukturált rendjét. Ha valaki középszintű dramaturgiai érzékkel
nézte az előadásokat, pontosan ki tudta találni a következő felvonás
cselekményét, fordulópontjait, „katartikus” pillanatait. Mindez sokszor unalmas
volt, izzadságszagú és legfőképpen teljesítmény-centrikus. Az első „aha-élményem”
még 1980-ban, a Stúdió K Wojczek-előadásán volt.10
A nézők együtt mozogtak a színészekkel
a színpadon és a nézőtéren, egyszerre mindenhol lehettem, határtalan érzés
volt. Részese voltam minden pillanatnak, a szemem láttára történtek a dolgok.
Emlékszem egy gyilkosságra, s arra, hogy mindkét szereplő nézőpontjából
átéltem. Fájdalmas volt, de közben meg elfogadtam, hogy ennek így kellett
történnie. Ekkor éreztem a bőrömön először, hogy a színház egyik leglényegesebb
üzenete és feladata az, hogy a színpad és a nézőtér közötti határ eltörlésével,
a „közös lélegzetvétel” átélésével segítse azt, hogy újra tudjunk találkozni
önmagunkkal és egymással.
A másik meghatározó élmény Kaposváron
ért, ott láttam Peter Weiss „Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása,
ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr
betanításában” című művét.11
Az utolsó jelenet a Corvin köz 1956-os
képét mutatta. Ennél az előadásnál azt éreztem, hogy a történetnél sokkal
fontosabb az a rejtett üzenet, amely a színészek és köztem létrejött – a nem
verbális tartalmak segítségével –, és ami sokkal meghatározóbb és élményszerűbb
volt a történet bármely részénél.
A 80-as évek kísérleti színházai, a
képzőművészeti akciók üzenetei, a zenei élmények hatásai, valamint Shakespeare
darabjával, a „Szentivánéji álom”-mal való találkozás az Arvisura Társulat
előadásában12 arra inspirált, hogy 1985-ben a szociológia szak
elvégzésének lezárásaként egy olyan szakdolgozatot írjak, amelynek a címe:
„Akadályoztatás, mint alkotói késztetés. Heinrich von Kleist életútjának és
Amphytrion c. művének elemzése” volt.
Rendszeresen bejártam a Katona József
Színház próbáira, ahol Ács János instrukcióin keresztül megismerhettem azt az
alkotói folyamatot, ahogy a rendező – a színészekkel improvizatív
előmunkálatokat végezve – körbejárja és feltérképezi azokat a belső indítékokat
és érzéseket, amelyek a hallható verbális és nyilvánvaló viselkedésszintű
mozzanatokat kísérték. Ács János szinte minden mondathoz hozzátett valami
instrukciót.
Ennek a kettős rétegnek a
megjelenítésétől, a beszéd és a beszéden túli tartalmak közötti villódzásától
kelt életre a szemem láttára a darab és lett a vígjátékból filozófiai mű,
amelyben csupán csak azt kérdezte meg Ács János, Kleist segítségével, hogy tudunk-e
az életünk bizonyos pillanataiban „isteni minőségben” megjelenni, vagy csak a
„földi szerepeink” eljátszására vagyunk képesek.13
7.
Az integráció – vagy inkább összeérés: „integérés”
Mint életem során többször is, mindenben
valami mást kerestem: a szociológiában a lélektant, a pszichológiában a
csoportszintű jelenségeket, amelyek inkább a szociológia felségterületéhez
tartoztak, a zen-buddhizmusban az én, a tudat belső dinamikáját és a történetek
rétegzettségét.
A nem lineáris történetmesélés és
megjelenítés, a koanok paradox üzenetei vagy a zenei kísérletezések szabad és
euforikus alaphangulata 1992-re értek össze. Pszichodráma újságot
szerkesztettem és az volt az álmom, hogy a színház segítségével összehozzam a
pszichodráma-csoportok egymástól elzárt világában élő embereket. A szellemi
áramlatok fonott kalácsából egyszer csak összeállt valami egészen nyilvánvaló és
örömet okozó, és már az első előadáson, 1992. május 5-én éreztem, hogy ez nem csupán
egy előadásra szól, hanem egy hosszabb történet kezdődik…
Jegyzetek
1. A mondat Virginia Woolf: Orlando c. novellájából
készült filmben hangzik el. A filmet Sally Potter rendezte.
2. Külön köszönetet szeretnék mondani Szenes
Mártának és Bálint Péternek, akikkel már akkoriban is nagyon szoros barátságban
voltam, és sokat segítettek, hogy az ötletből valóság legyen.
3. Ekkor már 10 éve ismertem a pszichodráma
Mérei Ferenc által kidolgozott csoport-centrikus módszerét, csoportvezetőim
Ajkay Klára és Erdélyi Ildikó voltak, a magyar pszichodramatisták a Moreno-féle
protagonista-centrikus módszert csak 1984 után, Teszáry Judith és Mävers Ildikó
segítségével ismerték meg.
4. A Petőfi Irodalmi Múzeum 1982-ben írt ki
egy meseillusztrációs pályázatot „Tarka lepke, kis mese” címmel. Tervezem, hogy
az akkor nagycsoportos óvodásokat megkeresem (35–36 évesek lehetnek most), és
egy előadást szeretnék az azóta megismert meséikből összeállítani.
5. Erdély Miklós „Optimista előadás” című
beszéde és az idézett pontok is megtalálhatók az interneten. „Erdély Miklós 1977-ben elindította a FAFEJ
(Fantáziafejlesztő gyakorlatok), 1978-ban az INDIGO (Interdiszciplináris
Gondolkodás) kurzusát, ahol a keleti filozófia és a kortárs művészet kapott
hangsúlyt. Egy új művészgeneráció nőtte ki magát (Enyedi Ildikó, Böröcz András,
Révész László László, Sugár János, Szirtes János).” (Forrás: Google)
6. A 180-as csoport 1979-ben alakult, 14 tagja
közül négy zeneszerző is volt, elsősorban repetitív és kísérleti zenedarabokat
játszottak.
7. Szemző Tibor fuvolára írt művének címe:
Vízicsoda (Water Wonder) 1982. Meghallgatható a YouTube-on.
8. 1934-ben John Cage így ír arról, miért
fontos számára, hogy a zenedarabokat a véletlen (spontaneitás) alapján
komponálja: „A szándékom a történetek előre el nem
tervezett módon való összefűzésével annyi volt, hogy azt sugalljam, a dolgok
mind – a történetek, a környezetből jövő véletlen hangok és tágabb értelemben a
létezők – összefüggnek egymással, és hogy ez a komplexitás nyilvánvalóbb, ha az
egyes ember elméjében lévő összefüggés-képzet nem egyszerűsíti le túlságosan” –
írja A csend című könyvében.
9. Scheibbs 120 km-re Bécstől a hegyekben
található, a falu szélén van az említett buddhista kolostor, ahol a Bodhidharma
Zendo Wien és más buddhista közösségek tartották elvonulásaikat.
10. A Stúdió K Georg Büchner: Woyczek c.
előadását Fodor Tamás rendezte, 1977-től játszották, 1981-ben tévéfilmet
készítettek belőle Gothár Péter rendezésében.
11. A kaposvári jelenség már 1971-től, Komor
István igazgatói és Zsámbéki Gábor főrendezői kinevezésétől éreztette hatását.
12. Az Arvisura Színházi Társaság Somogyi
István vezetésével 1989-től működött, Shakespeare: A „Szentivánéji álom” című
darabjuk Kairóban a Nemzetközi Kísérleti Színházak seregszemléjén első díjat
nyert.
13. A darabot aztán többször is láttam a
Katona József színházban, Ács János rendezésében.
Irodalom
Cage, John (1994): A csend (Válogatta Wilhelm
András), Jelenkor Kiadó, Pécs
Cage, John (1981): Meg kell teremteni a
szóbeli kommunikáció új formáját (Interjú). Két jegyzet a táncról. In: Krén K.
– Marx J. (szerk.): A neoavantgarde, Gondolat, Budapest, 408-414. p.
Kiss György (1985): Akadályoztatás, mint
alkotói késztetés. Heinrich von Kleist életútjának és Amphytrion c. művének
elemzése. Szakdolgozat.
Nyman, Michael (2005): Experimentális zene.
Cage és utókora (Brian Eno előszavával), Magyar Műhely, Budapest
Sugár János (1981): Az INDIGÓ csoport AKTUÁLIS
KÉPZŐMŰVÉSZETI AKCIÓ-ja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése