Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely olyan kísérlet, amelyben ötvözni kívánom
a pszichoterapeutai identitásomat művészi alkotóerőimmel; ahol kísérletet
teszek a színház katartikus erejének és a pszichoterápiás csoport együttes
élményének egyesítésére, életben tartva a cselekvés, a kreativitás, a
spontaneitás és a játék örömét, gyermek- és felnőttkorban egyaránt.
Filozófiai háttér
A
gyermeket képességei nyitottá, érdeklődővé, kíváncsivá teszik. Aktívan van
jelen a világban, kutató szemmel, rácsodálkozva, a megismerés örömével szemléli
a körülötte-vele történő dolgokat. A gyermek nem csupán tudatosan reagál, hanem
tapasztalatait, egész lényét mozgósítva is. Minden gyermek – akárcsak az ősi
kultúrában élő archaikus ember – spontán alkotó- és reprodukáló művész (Popper
1979): rajzol, fest, épít, szerepeket formál, drámákat játszik el, táncol és
meséket költ.
Miközben
felnövünk, e generális művészi igény, késztetés és kifejezési készség
fokozatosan elapad bennünk. Az, hogy e képességünk, készségünk, adottságunk
egykor bővizű forrásként gazdagította életünket, nehezen hihető – feledésbe
merül, emléktöredékként él bennünk. A gyermekkor különös, megismételhetetlen
varázsának tekintjük, melyet a felnőtté válás során el kell veszítenünk.
E
képesség kiszikkadása azonban nem törvényszerű, hisz vannak, akik „túlélik” a
felnőtté válás ezen „káros” hatását, és képesek fantáziájukat, alkotókedvüket
ébren tartani. Megközelítésünk szerint ezek a gyermeki képességek a
gyermekkorból átmenthetők, tovább éltethetők, illetve kellő gyakorlással élővé
tehetők, aktiválhatók. Ez nem pusztán a művészek kiváltsága, részese lehet
mindenki, aki kellő figyelemmel, gonddal építi, használja, tréningezi alkotó
tehetségét. Az Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely ehhez nyújt segítséget, azáltal,
hogy a közös munka során különböző szerepeket játszunk el, s ahogy ezt
Grotowski (1999) írja, „e szerepeken keresztül bejutunk a hétköznapi maszkunk
mögött rejtőző mélységbe, bejutunk személyiségünk intim szféráiba. Átlépjük
gátjainkat, kilépünk korlátaink közül, hogy feltöltsük azt, ami üres vagy
fogyatékos bennünk, hogy megvalósuljunk.
Nem
állapot ez, nem egyszerűen valamiféle kondíció, hanem folyamat, egy aktív
keresés, melynek során az, ami bennünk sötét, átvilágosul.”
A műhely célja
Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely olyan játékos színtér, ahol megjelenik a
Mérei Ferenc (1978, 1987) által leírt együttes élmény egymást támogató hatása.
Ebben a lélektani térben a közös munka célja a tagok autonómiájának, belső
szabadságának kiszélesítése, a szuverén én támogatása, és mindezek segítségével
új eszközök kipróbálása. Olyan eszközöké, amelyek külső és belső világunkat
gazdagítják, fantáziánkat aktiválják, bővítik viselkedésrepertoárunkat, életben
tartják kreativitásunkat, szabaddá teszik spontán megnyilatkozásainkat.
Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely arra törekszik, hogy gazdagabbá tegye az
önkifejezést – növelve a résztvevők önbizalmát, önbiztonságát, elégedettségét.
Ez az a háttér, amely közvetve vagy közvetlenül segítséget nyújt az élet
váltófázisait, illetve az élet eseményeit kísérő krízisek kreatív, én-építő
megoldásaiban.
Az Önkifejező és Kreatív Színházi
Műhely
Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely olyan zárt csoport, amely ötvözni kívánja
a színház kifejezési eszközeit és a csoportdinamikai törvényszerűségeket. A
műhely vezetője arra köt szerződést a tagokkal, hogy segíti őket az alapvető
színházi kifejezési eszközök elsajátításában, a spontán-kreatív
szerepformálásban – a célból, hogy önkifejezési eszköztáruk bővüljön, hogy
ráleljenek alkotóerejükre, s a játékosság örömteli élményével gazdagodva új
megoldások, kreativitás hassa át életüket.
A
Színházi Műhely visszaadja az együttes élmény erejét. Közös rítus születik
néző, játékmester, színész és zenész között. Az élet eseményei, történetei
immár nem kiragadott, magányos élményként jelennek meg, hanem kimondhatóvá,
vállalhatóvá tett közös élménnyé válnak. Egy-egy válságos élményt látva,
megformálva a színpadon, eszköztárunk gazdagodik, majd segít a kritikus helyzetek
aktív, kreatív, spontán megoldásában.
A
közösen alkotott színházi élmény során, ahogy azt Peter Brook (1999)
megfogalmazta, önnön élettapasztalatainkon jutunk túl: a játék segít
feldolgozni, integrálni kudarcainkat, életünkre rátelepülő traumáinkat, fájó
tapasztalatainkat.
A keretek
A
csoportot többnyire egy-két vezető irányítja. A létszám 16–20 fő. Összesen
40–120 órakeretre szerződünk egymással. A műhelyben való részvétel nem igényel
előzetes színészi képzettséget, színpadi élményt.
A műhelymunka szakaszai
A
csoportfejlődést három fő szakasz jellemzi.
·
Az
első a csoport összekovácsolódásának időszaka, a biztonság, az egymásra
hangolódás fontos élményének megszületése. Találkozás a módszerrel, a
vezetővel, egymással. Itt történik meg az alapvető önkifejezési színházi
technikák elsajátítása, a később részletesen is leírt eszközök megtapasztalása,
a színpadon alkalmazott kifejezési módok megismerése.
·
A
második szakasz a munkafázis, a csoport fókuszának megfelelően a történetek
megmunkálása a playback-technikával. Itt alakul ki a mesélő–színész–néző–zenész
négyes egysége és feladataik. A mesélő elmondja a játékmesternek életének azt
az eseményét (lehet múltbeli vagy várható, jövőbeli történés, álom stb.), amit
át akar formálni. Ezt jelenítik meg a csoport tagjai mint színészek, zenei
kísérettel. A lejátszás több változatban is végbemehet, ezt a történet jellege
határozza meg. Egy eljövendő eseményt például akár négy-öt verzióban is
lejátszunk, beleszőve a várakozást kísérő félelmet, szorongást és a vágyat.
·
A
harmadik szakasz végződhet a szokásos csoportzáró eseményként, amikor
végiggondoljuk a történteket, visszajelzést adunk egymásnak, s egy
zárómondattal elköszönünk a közös élményektől, egymástól. Ez a ritkább
változat. A legtöbbször színházi előadással zárjuk a közös munkát. Az előadást
rendezhetjük önmagunk számára és meghívott vendégeknek, akik többnyire
hozzátartozók, barátok. Ennek rituális ereje sokkal hatásosabb, ezért a
csoportok többnyire ezt a zárást választják. Megélni a színpadi élményt, színésznek
lenni, mások előtt játszani olyan katartikus élmény, ami rendre megkoronázza az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely munkáját.
A műhelymunka két formája
Fókuszban a jövő
Ebben
a megközelítésben a várható életesemények állnak a középpontban. Gyakori
élményünk, hogy egy eseményre szorongással, félelemmel gondolunk, készülünk.
Ezek az előrevetítések gyakran kedvezőtlenül hatnak ránk, megbénítanak
bennünket, megfosztanak kreativitásunktól, és az eseményt mintegy eleve
vesztesként éljük át. Ezzel kezdődik aztán az a bizonyos „csúszdaélmény”,
amikor úgy érezzük, sorsunk kezd kedvezőtlen irányba fordulni.
A
jövő eseményeit fókuszba állító műhelymunka ezt igyekszik megelőzni. A
történetmesélő, miután elmondott egy eljövendő eseményt, megosztja a játékmesterrel
félelmeit, szorongásait, kétségeit, de a vágyott élményt is. A kiválasztott
színészek (zenészkísérettel) eljátsszák a jelenetet.
Egy
tizenhárom éves fiú mesélte el például, hogy egyik nagyapja temetésére kell
lemennie egy kis faluba, és nagyon sok benne a félelem. Tart attól, hogy
elneveti magát, vagy csillapíthatatlan zokogásba kezd, fél a halottól – de
elmondta azt is, hogy szeretne tőle tisztességesen elbúcsúzni, hiszen tudja,
milyen fontos pillanata ez kettejük kapcsolatának. Ezt az élménysort játszottuk
el neki, négy változatban egymás után. A jövőre vonatkozó fantáziák színpadi
látványa felszabadította nagyapja iránti érzelmeit. Közel kerülve saját
érzéseihez, ennek megfelelően tudott jelen lenni a temetésen, és átélni a végső
búcsút.
Fókuszban az életesemények-álmok
Ennek
során is a korábban leírt 4+1 felosztás jellemzi a színházi térben jelen lévő
csoportot. A csoport vezetője a játékmester. Ha két vezető van, az egyik a
játékmester, a másik a műhelymunka felelőse. Kiválasztjuk a zenészt. A
színészek felmennek a színpadra, ott kap helyet a történetmesélő és a
játékmester is. A nézők a nézőtéren foglalnak helyet. Így alakul át tehát a
csoport színházzá.
A
mesélő elmondja a történetet, és kiválasztja, melyik színész melyik szereplőt
alakítsa. A játékmester megkéri őt, sorolja fel a szereplőket ebben a
szituációban leginkább jellemző néhány tulajdonságot. Amikor mindezen túl
vannak, kiadja az utasítást: „Nézzük!” A zenész belekezd a zenei kíséretbe, és
addig játszik, amíg a színészek megtalálják a kellékeket, elfoglalják induló
pózukat a színpadon. Amikor a zene elhallgat, a színészek tudják, minden a
helyén van, indulhat a játék.
A
jelenetet követően a játékmester megkérdezi a mesélőt, mit élt át közben, majd
elköszön tőle. A történet a mesélő engedélyével a játék munkapéldányává válik.
Ezt
követi a műhelymunka a második vezető irányításával. Elemzik a kifejezést, a
látványt, a színpadi képet. Ez a gazdagodás időszaka, hiszen újrajátszhatjuk az
egyes elemeket, kipróbálva, magunkévá téve a kifejezési eszközöket. Itt
érvényesül Grotowski (1999) tapasztalata, miszerint a spontaneitás a rendből
fakad, amit sok-sok próbálkozásnak kell megelőznie.
Ebben
a játékban olyan életeseményeket-álmokat jelenítünk meg, amelyekről a mesélő
úgy gondolja, még dolga van velük: nem zárta le, nem dolgozta fel, nem fejtette
meg őket. Így az újrajátszás a védett csoportkörnyezetben gazdagíthatja a
színpadon látottakat. Tágabb közegbe helyezi. A történetmondó is részese lesz
az élményt megformáló alkotó folyamatnak. A hozam számára tehát kettős: a
lejátszott élmény katartikus, átformáló hatása és a megformálás együttes
élménye.
A műhelymunka résztvevői
Csoportvezető-játékmester
A
műhely vezetéséért egy (vagy két) vezető felel, akik az első szakaszban csoportvezetőkként
vannak jelen. Feladatuk, hogy segítsék a tagok biztonságos részvételét a
csoportfolyamatban, támogassák a találkozást, az együttesség élményének
megélését. Ők azok, akik a bemelegítési technikákon át elvezetik a csoportot a
színészmesterség önkifejezési módjaihoz. A műhelyben nem színészképzés folyik,
hanem olyan élmények megélése, olyan önkifejezési eszközök elsajátítása,
amelyek segítségével, a színészi eszközöket használva a színpadra felkerülő
csoporttag képes érzéseket, élményeket megjeleníteni. Ki tudja fejezni, meg
tudja mutatni a történteket.
A
csoportvezető a műhelymunka során műhelyvezetővé válik, ahol mint mester
megmutatja a hibákat, de egyben új utakat ajánl kipróbálásra. A harmadik
szakaszban a csoportvezető játékmesteri szerepkörbe kerül.
Érdemes
szót ejtenünk a kettős vezetésről, melynek jelentősége a második és harmadik
szakaszban válik hangsúlyossá. Itt a két vezető szerepfelosztása a biztonságot,
a hatékonyságot fokozza. Míg az egyik vezető (a második szakaszban) csoportvezető
marad, a másik műhelyvezető lesz. A harmadik szakaszban a játékmester
tehermentesíti a csoportvezetőt, aki szervezi az előadást, biztat a nézőtérről,
törődik az éppen nem színpadon levőkkel, majd az előadás utáni eseményeket is
összefogja. Ő biztosítja az állandóságot, a kereteket és a rítusokat is.
A csoporttagok
Az
első szakaszban minden résztvevő csoporttagként van jelen. Együtt élik meg a
kezdeti összemelegedést, a csoporttá válás folyamatát. Egymást támogatva
sajátítják el a színházi önkifejezés eszközeit.
A
második szakaszban a csoporttagok lehetnek színészek, történetmesélők,
zenészek, nézők, illetve az egyes jelenetek után műhelytagok, akik a
csoportvezetők segítségével elemzik a játékot, és kipróbálják az új kifejezési
formákat.
A színészek
Talán
ez a legösszetettebb szerep, hisz a néző szerepe adott. A színész bevonása a
játékmester feladata. A történetmesélő is a játékmester holdudvarába kerülve
mesél és él át élményeket. A zenész, aki maga is a színpadon van, kiszolgálja a
színészt, fokozza a hatást, kereteket biztosít, új kifejezési formával
gazdagítja az előadást, a megjelenítést.
Az
előadás, a hatás, az élmény visszaadásának sikere azonban a színészen áll vagy
bukik. Az, hogy a játék minél hitelesebb, minél kifejezőbb legyen, nagymértékben
függ a felkészüléstől. Az Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely célja is ebben
rejlik: hogy ráleljünk a szerepre önmagunkban, szabaddá váljunk a kifejezésben,
találkozzunk spontaneitásunkkal-kreativitásunkkal. Játékosan, de fegyelmezetten
jelen lenni. Az ehhez vezető út Csehov (1997) szerint a test rendkívüli
érzékenysége a kreatív lelki impulzusok iránt. Ezt az érzékenységet – mondja
Csehov – nem lehet csupán fizikai gyakorlatokkal elérni: meghatározó a lelki
adottságok fejlesztésének képzése. Ilyen eszköz az élet értelmezése, a mélység
megmutatása az életjelenségek mögött. A színésznek meg kell tanulnia a
tárgyilagosságot, a test és a lélek engedelmességét. Csehov szerint amint a
színész kialakítja improvizációs képességét és felfedezi önmagában azt a
forrást, amelyből minden improvizáció merít, a szabadság mindaddig ismeretlen
öröme járja át, és sokkal gazdagabbnak érzi magát, mint azelőtt.
Brook
(1999) szerint a színész megidézi és feltárja azt, ami minden emberben jelen
van, s amit a mindennapi valóság elfed. Ahhoz, hogy a színész ezt a hatást
elérje, fontos – véli Grotowski (1999) –, hogy átélje a bizalmat, a
nyitottságot, fizikai és lelki világának integrációját. A neves lengyel rendező
szerint ebben a folyamatban a legnagyobb akadály maga a színész. Ezért az ő
gyakorlataikban a legfontosabb feladat, hogy a színész megszabaduljon belső
ellenállásaitól. Ezáltal lesz képes arra, hogy kreativitása, spontaneitása
révén eljusson a történet lélektani magjához.
E
lélektani élmény visszajátszása adja a katartikus élményt, melynek hatására a
mesélőben a változás elindul. Ezt az élményt magam is sokszor átéltem. Talán a
legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1997-ben, New Yorkban részt vettem a
Jonathan Fox által szervezett playback-képzésen. Egy háromnapos blokkot Peter
Hall vezetett. A módszert tanulva történeteken keresztül ismertük meg a
technikát. Egyik alkalommal a nyelvtanulással kapcsolatos rossz élményemet
mondtam el, egy konkrét történetet, amely egyik korábbi amerikai utamhoz
kötődött. A lejátszás, a történet újralátása, az azt követő technikai
műhelymunka új megvilágításba helyezte és így átbillentette bennem az eredeti
élményt. Ez után változott meg a viszonyom a nyelvtanuláshoz.
A
színész dolga tehát az, hogy külső eszközök (díszletek, maszk), kifejezési
módok (mozgás, hang), a színházi tér, a spirituális világ segítségével effajta
élményeket segítsen átélni. A játékmester, a zenész és a színész elkíséri a
nézőt és a mesélőt a történet mélyére, segít újraélni, belemerülni,
elpusztulni, kiemelkedni és újrateremtődni. Együtt merülnek le az ősi világba,
ahol az élmény közös. Ez az archaikus lemerülés teremt élményközösséget a
mesélő és a néző, a ma embere és az előző korok embere között. Találkozhatunk
mindazzal az élménnyel, ami hétköznapi lényünk mögött rejlik, s ami miatt talán
az ősember is a barlang falára rajzolta figuráit, és táncot, harci játékot
lejtett előtte.
Az Önkifejező és Kreatív Színházi
Műhely területei
A lélektani tér
A
színházi műhely résztvevői sajátos lélektani teret teremtenek maguk köré. A
színész egyszerre van jelen a színpadi térben (önmagával, színésztársaival és a
szereppel), s a színházi térben (a történettel és a nézővel). Ez a
többdimenziós jelenlét hallatlanul nagy fegyelmet, összpontosítást igényel – az
együttlét izgalmas és hatékony formája. Ez kelti életre a történetet, s hozza
létre a színházat. A színház – Artaud (1983) szerint – nem más, mint a színpadi
tér benépesítésének, életre keltésének egy bizonyos módja. Eszköze pedig az,
hogy a tér egy adott pontján a színész lángra lobbantja a helyzeteket teremtő s
ugyanakkor konkrét gesztusokban testet öltő emberi érzelmeket és érzéseket.
A
történet életre kel. Létrejön az előadás, mely – Csehov megközelítésében – a
színész és a néző kölcsönös együttműködésének eredménye. A színész atmoszférát
teremt, amely a nézőt becsábítja, bevonja a helyzetbe és elmélyíti benne a
befogadás képességét, megérinti őt s megmozdítja az érzéseit. A néző érzi a
jelenet tartalmát, a történet a lényébe hatol. Bevonódása a színész szigorú
belső munkájának és az együttjátszás alkotóerejének eredménye.
A
színpadon figyelni kell egymásra, érezni a másik működési módját. Ez a figyelem
nagyon erős empátiát és jelenlétet követel. Az önkifejező színész mind a
műhelymunka, mind a színpadi játék során a jelenlét egy olyan szintjét
fejleszti ki, ami nem csupán a tudatosságból táplálkozik, sokkal inkább az
intuícióból, az érzékelés testi és érzékszervi csatornáin át.
A
színész megtanulja érzékelni a körülötte létrejövő lélektani, színpadi és színházi
teret. Alkotó módon vesz részt ennek kialakításában, hatékony működtetésében. A
műhelymunka során a csoporttagnak olyan készségei, képességei bontakoznak ki,
amelyekkel korábban talán ritkán találkozott, a jövőben azonban feltehetőleg
annál gyakrabban fog: azaz a terek észlelése, érzékelése, használata, élővé
tétele.
A játék
A
csoport kezdeti szakasza, a műhelymunka, a színházi előadás során meghatározó a
színész játékossága. Ezt a készséget gyerekkorunkban jól ismertük, felnőttként
pedig elfelejtettük. A játék alapja a spontaneitás, a felszabadultság. A
csoportfolyamat során újra megtanulunk játszani. A gyakorlatok hozzásegítik a
résztvevőket ahhoz, hogy átéljék a felszabadultság belső állapotát, s újra
felébredjen bennük a játék vágya; hogy ők maguk kezdeményezzenek játékokat és
éljék át annak felszabadító, kreatív élményét. Ez az a tapasztalat, amit a
résztvevő a műhelymunka befejeztével többek között elvihet magával.
Spontaneitás-kreativitás
A
műhely egyik leginkább vállalt célja a résztvevők spontaneitásának-kreativitásának
fejlesztése. Sztanyiszlavszkij (1946) szerint ennek legfőbb akadálya maga a
személy, aki belső gátjai miatt nem jut el e készségeihez. A műhelymunka
feladata ennek értelmében a belső gátak oldása. Sztanyiszlavszkij szerint a spontaneitás
egy belső rendből fakad. Tehát ha a színész kellő kifejezőeszközzel
rendelkezik, felkészítette testét-lelkét, akkor jobban rátalál belső alkotó
világára. A műhelymunka során ezért arra törekszünk, hogy a résztvevők
önkifejező repertoárját gazdagítsuk, lélektani részvételüket megsegítsük,
biztonságérzetüket fokozzuk. A színész befelé figyelve belső teret teremt:
ebben találkozik a szereppel, immáron azon készségek, kifejezőeszközök
birtokában, amelyeket a bemelegítés során hozzáférhetővé tett. Az önkifejező
színész rátanul arra, hogy e szakaszban összpontosítson, s hogy teljes lényével
a megformálandó szerep felé forduljon. Így nagyfokú spontaneitással és
termékeny kreativitással képes megformálni a szerepet. A belső tér
megteremtésének készsége, a belső találkozások a személy részévé válnak,
gazdagítják személyiségét, viselkedéskészletét.
A belső színház, a fantázia
Talán
még felnőttként is emlékszünk arra az intenzív „belső színházi” életre, amit
gyerekként átéltünk. Fantáziánk szinte állandóan működött, elég volt egy-egy
mese, történet vagy játékhelyzet, hogy életre keljen. A fantázia olyan gazdag
és színes, kreatív és spontán alkotó világa létezésünknek, amelyben átélhetjük,
eljátszhatjuk életünk várható eseményeit éppúgy, mint a múlt történéseit. A
fantázia fontos alapja önkifejezésünknek, de éppúgy, mint a játék,
felnőttkorunkban veszít szerepéből.
Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhelyben nagy gondot fordítottunk a fantázia és
a játék fejlesztésére, önkifejezésünk szolgálatába állítására. Alapul vettük a
Sztanyiszlavszkij által is leírt gyakorlatokat, amikor egy-egy hívókép lesz az
alapja a spontán, kreatív belső világ építésének. A belső képek önálló életre
kelhetnek, s a lejátszás rájuk épül. Több megformálásra adnak lehetőséget.
Megmutathatjuk a belső fantáziavilág hangulatát, történéseit éppúgy, mint az
általuk keltett érzéseket, belső képeket.
A
fantázia az alapja annak a biztonságos élménynek, amely spontaneitásunkat,
kreativitásunkat életre kelti. A felébresztett fantázia feloldja a gátlásokat,
s így közelebb kerülhetünk alkotó világunkhoz.
Belső rítusok
A
színházi élet: a próbák, a főpróbák, a bemutatók, előadások, az előadások utáni
élet stb., tele van rítusokkal. Peter Brook (1999) szerint a rítusok fontos
elemei a színházi életnek.
Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhelyben is kialakulnak rítusok – külsők és
belsők egyaránt. Míg a külső rítusok a műhelymunka után szerepüket vesztik, a
belső rítusok szerves részei lehetnek működési módunknak, azáltal is, hogy
beépülnek viselkedésünkbe. Segíthetnek bennünket például egy jövőbeni eseményre
való felkészülésben, amikor a felkészülés rítusa során a belső színház, a
fantázia segítségével előkészülünk a különböző lehetőségekre. Általa
mozgósítjuk a megoldásban esetleg szerepet játszó eszközkészletünket. Élővé
tehetjük többdimenziós jelenlétünket, s így hatékonyabban, számunkra
kedvezőbben élhetjük meg a várható eseményeket. A színházi műhely során átélt
belső rítusok fontos szerepet játszhatnak abban, ahogyan részt veszünk az élet
eseményeiben, a konfliktusok rendezésében, a krízisek feloldásában. A beépült
rítus mintegy meghatározza működésünk ritmusát, s így kiszámíthatóbbá,
biztonságosabbá teszi életünket.
Célcsoport
Ezt
a műhelymunkát háromféle csoportban próbáltam ki: serdülők, tanár szakos
hallgatók, vegyes csoport.
Serdülők
Serdülőkorban
tele vagyunk bizonytalansággal. Miközben a gyermekkor elhagyására készülünk,
sok-sok érzés gyülemlik össze bennünk. Szeretnénk benne maradni a gyermeki
létben, miközben már vágyunk is elköszönni tőle. A jövő azonban az
ismeretlennel riogat. Kíváncsiskodunk és félünk. Lassítunk és siettetünk. Az
Önkifejező és Kreatív Színházi Műhely igazi terep ennek megsegítésére. A
serdülő fiú és lány tele van történetekkel múltjából és jelenéből. Álmai olykor
elárasztják, s nem tud velük mit kezdeni. Ugyanakkor foglalkoztatja a jövő is,
ami sokszor szorongással tölti el.
A
műhely teret ad az önkifejezés kipróbálására. A megélt élmény, az átélt
helyzet, a kipróbált viselkedés növeli a biztonságot, fokozza az önbizalmat. A
gátlások legyőzése újabb szerepek kipróbálására ösztönöz. Az együtt megélt
ügyetlenség, a katartikus feloldódás a személyiségfejlődés „áramlását” teszi
természetessé. A csapathoz tartozás segít túljutni egy már-már
feloldhatatlannak tűnő helyzeten, élményen. Jó példa erre a következő történet
is.
István
egy jövőbeni képről beszél.
–
Van egy lány – mondja –, akivel már hónapok óta kerülgetjük egymást. Nem tudom,
hogy most mi van. Naponta találkozunk, de nem tudom, hogy ez együttjárás-e vagy
sem.
István
arra kér bennünket, játsszuk el azt a helyzetet, amikor ezt megbeszéli a
lánnyal. A lejátszásban megjelenítődik István szorongása, ügyetlensége, félelme
és a vágya. Nagyokat nevetünk. Amikor a következő összejövetelen érdeklődöm a
fejleményekről, a csoport nagy nevetésben tör ki. István valóban túljutott a
„beavatódás” e hosszasan várt élményén. Attól a lánytól elköszönt, és azzal a
lánnyal jött össze, aki a színpadon a „partnere” volt.
Tanár szakos hallgatók
A
tanárképzés egyik fontos állomása a gyakorlat. Az élő helyzet, amikor a
tanultakat ki lehet, illetve ki kell próbálni: a tanítás. A leendő tanárok –
szorongástűrésük mértékétől függően – sokszor napokon át nyugtalanul alszanak,
vagy egyáltalán nem is alszanak. Feszültek, izgulnak. Azt élik át, hogy olyan
sokfelé kellene egyszerre figyelniük, ami szinte lehetetlen. Figyelni kell a
tananyagra, a hospitálást felügyelő tanárra. A belső izgalomra. A
legkritikusabb azonban maga az osztály. Miként lehet megnyerni őket, hogyan lehet
lekötni a figyelmüket ilyen körülmények között?
A
műhelymunka során a megtanult szerepkészlet segítségével abban segítettünk a
próbatanításra készülő hallgatóknak, hogy lejátszottuk az általuk fantáziált
órát. Kitől, mitől félnek, hogyan lennének elégedettek önmagukkal? A hatás
kedvező volt. Erről számolt be Irén, miután felhívtam a gyakorló tanítást
követő estén.
–
Furcsa érzésem volt – meséli. – Ezt hívják déja vu-nek, amikor az ember azt éli
át, hogy ez egyszer már megtörtént vele. Nyugodt voltam. Tudtam a tanításra
figyelni. Kevésbé zavartak más dolgok. Azt hiszem, jól sikerült. Köszönöm.
A
jövőbeli esemény lejátszása elvitte a feszültséget, és a tartalmi rész jobban
érvényesülhetett.
Vegyes csoport
A
meghirdetett csoportokba bárki jelentkezhetett. A cél, hasonlóan a kezdetben
leírtakhoz, a játék megélése, a találkozás volt a belső alkotó világgal. A
résztvevők személyes történeteket, álmokat, várható eseményeket meséltek el, és
az önkifejező eszközök elsajátítása, a csoportépítés szakasza után ezeket
játszották el egymásnak. Közben készültek a záró előadásra, amely többnyire a
hozzátartozókból álló közönség előtt zajlott.
A
műhelyszakaszban a történeteket nem csak egyszer játszhattuk el: a munkakópiát
újra és újra megformálhattuk. Ennek során tanultuk a technikát, bővítettük a
kifejezési repertoárt, vettük számba az együttjátszás elemeit. A történetek
változatosak voltak.
Barbara
például egy baráti házaspárral töltött estéjét mesélte el, amikor a férje
barátja szexuális ajánlatot tett neki. Ezt a hónapok óta magában hordott
élményt azért osztotta meg velünk, mert akkor, ott tehetetlennek érezte magát,
megalázó helyzetként élte át. Az újrajátszásban szeretett volna több verzióban
elégtételt venni a férfin, és akár a botrányt is vállalva, feloldani a maga
rossz érzését.
Barbara
örömkönnyek között nevetett együtt a nézőkkel, és a következőt fogalmazta meg:
–
Újra szabadnak érzem magam. Már a férjemmel is tudok beszélni a történtekről.
Megtette.
Az eszközök
A
műhely hat eszköztárat vesz számba. E hat terület megismerésével készülünk fel
a korábban leírt célok megvalósítására, azaz arra, hogy a műhely tagjai
találkozzanak belső kreativitásukkal, spontaneitásukkal, képesek legyenek
játszani, bízni önmagukban. A műhelymunka olyan új eszközök kipróbálását teszi
lehetővé, amelyek a hatékonyabb konfliktuskezelést, a kreatívabb
krízismegoldást és egy örömtelibb, sikeresebb életet segítenek megvalósítani. A
csoport tagjai ugyanakkor egymásnak is segítenek azzal, hogy az elhangzott
történeteket élményszerűen játsszák vissza.
A
hat terület a következő:
A próba
A
próba a színész egyedül és társaival közösen végzett felkészülése. Modellértéke
van, hisz rátaníthat arra, hogy egy feladat előtt adjunk időt magunknak.
Ritualizál. Belénk építi a felkészülés, a ráhangolódás fontosságát. Figyel a
folyamatban megjelenő különböző ritmusokra. Megtanít összpontosítani,
mozgósítani belső képességeinket.
A
próba feladata többek között a test bemelegítése, a színészi kifejezési
eszköztár kipróbálása, a belső gátak oldása, az ellenállások legyőzése, a
biztonság, intimitás megélése, a társulat közös világának kialakítása, a
színpadi tér bejárása, az eszközökre való figyelés. De a legfőbb ezek közül a
belső világ felszabadítása, hogy nyitottá, spontánná, kreatívvá váljunk.
Az önkifejező színész
felkészítése
Azért
is hangsúlyozom az önkifejező színészt, mert a színpadon játszó legfontosabb
eszköze önmaga. A műhely ezt az eszközt akarja nyomatékosítani, a kifejezés
fókuszába állítani. Ezt leginkább a műhelymunka első szakaszában érhetjük el,
azáltal, hogy a csoporttagot minél inkább hozzásegítjük saját
kifejezőeszközeinek felfedezéséhez. Ezen időszak szándéka a közös biztonság
megtalálása, egy olyan fokú intimitás kialakítása, amelyben vállalható az
önmegmutatás széles repertoárja. A bizalmi játékok, intimitást növelő
találkozások segítik e belső gátak oldását. A biztonság növeléséhez ugyanakkor
a technikák alapos elsajátítása is fontos.
A
testi bemelegítés éppolyan lényeges, mint az érzések kifejezésének megtanulása.
Képezzük a hangot, a mimikát, a gesztusokat, a finom és széles mozgásokat, a
szavak kifejezőerejét csakúgy, mint a testet. A test és a lélek összhangját
keressük egy alapvetően intim, biztonságot adó közegben. A színész gátlása
ezáltal csökken, így leli meg önmagát, talál rá belső alkotó világára, lát és
láttat, ráérez és megosztja az élményt, gazdagodik és gazdagít, katarzist kelt
és él át maga is.
A külső eszközök
A
színész különböző kellékeket, tárgyakat, maszkokat használ a megjelenítés
során. Ezekhez való viszonyát tapasztaljuk meg a felkészüléskor. A kellék része
lehet a megformálásnak, hangsúlyosabbá tehet egy-egy jelenetet. Lehetőséget ad
a vele való játékra. Szimbolikus hatása elmondhatóvá tesz nehezen elmondható
dolgokat. Hasonló hatást érhet el a maszk is. Elfed és átír. Általa
eltolódhatnak a hangsúlyok, karakteresebbé tehetők a jellemek. Ide tartoznak a
rögtönzött díszletek is, melyek szervesen kapcsolódhatnak a kifejezéshez. Akkor
és ott kerülnek be a színre, szerepük így hangsúlyossá válik. A díszlet, a
kellék, a maszk – amiket a színész visz fel a színpadra – a játék kiszolgálói.
A
megjelenítés erejét fokozza a zene is, amely segíti a keretek megtartását.
Igazi hatását jelenet közben érheti el: lényeges szerepet kap a darab
ritmusának kialakításában. Általa születhet meg a lélektani hatás, a történet
spiritualitása.
A színpad
A
történet a színpadi térben elevenedik meg. Ez a kifejezési eszköz felerősítheti
vagy gyengítheti a hatást. A színpadnak olyan erőtere lehet, ahova belépve
kreatívvá, alkotóvá válunk. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, fontos a ráhangolódás.
A próba egyik feladata a színpadi tér bejárása, belakása. Az itt zajló
rámelegedés teremti meg azt a lélektani teret, amelyben a külső színpadi tér
otthont ad a történeteknek, színtere lesz a mesélő világának: itt térünk vissza
a történet helyszínére, oda és abba a korba, ahol és amikor az események
játszódnak. A színpad az együttjátszás színtere is: teret adunk egymásnak,
segítjük a történet formálódását. Tudnunk kell, a színpad mely pontjai
hangsúlyosak, lehetnek a figyelem középpontjában, s melyek alkalmasak a
háttérbe vonulásra.
Az együttjátszás
Az
egyéni kifejezés elsajátítása mellett meghatározó az együttjátszás élménye is.
Jól emlékezhetünk a gyermekkorban átélt csoportos játékokra, amikor szinte
megbeszélés nélkül tudtunk együtt játszani, belefeledkezve a játék örömébe.
Fegyelmezetten és felszabadultan, önmagunkat érvényesítve, de a másikat is
engedve kibontakozni.
Az
együttjátszásnak a közös játék örömén túl az a célja, hogy a történet lépésről
lépésre épüljön fel, s haladjon a katarzis felé, illetve hogy a mesélő élje át
azt az élményt, ami miatt a történetet elmondta. A színésznek ezért azt kell hozzáadnia
a játékhoz, ami az ő szerepéből ezt a hatást előmozdítja.
Ez
nagy fegyelmet, az összpontosítás, a ritmusra, az egymásra figyelés képességét
kívánja meg. Együtt hozunk létre valamit, közösen alkotunk. Az „együttes
élmény” atmoszférája megsokszorozza, spirituálissá teszi a hatást a színpadon
éppúgy, mint a nézőtéren.
A spirituális hatás
Ez
az, amiért színházba járunk, amit színész és néző egyaránt átél. Ami az
együttes élmény csúcspontja lehet. Ami áttöri hétköznapi létünket, és archaikus
világunkig visz vissza bennünket, amikor megborzongunk, és repülni vágyunk. A
spiritualitás egy folyamat eredménye. Kezdete a próbával indul. Képes lesz-e a
színész megszabadulni gátlásaitól, és elkísérni a mesélőt története mélyére? A
spiritualitás részese a játékmester, aki szinte sámánként vonja be a nézőt és a
színészt a játékba.
A
két kezdetben különálló tér, a nézőtér és a színpad egy térré válik. A néző
szinte jelen van a színpadon, benne él a történetben. A játékmester a
rámelegítés, a rituális folyamat során közös lélektani teret teremt, amelyben
megjelenik a játék öröme, a történet mélysége, a spirituális világ és azok
gyümölcse: az élménykatarzis.
Irodalom
- Artaud, Antonin (1985): A könyörtelen színház. Esszék, tanulmányok a színházról. Gondolat, Budapest
- Brook, Peter (1999): Az üres tér. Európa, Budapest
- Csehov, Anton Pavlovics (1997): A színészhez. A színjátszás technikájáról. Polgár, Budapest
- Fox, Jonathan (1994): Acts of Service. Spontaneity, Commitment, Tradition in the Nonscripted Theatre. Tusitala Publishing, New Paltz
- Fox, Jonathan – Dauber, Heinrich (ed) (1999): Gathering Voices. Essays on Playback Theatre. Tusitala Publishing, New Paltz
- Grotowski, Jerzy (1999): Színház és rituálé. Kalligram, Pozsony
- Popper Péter (1979): Színes pokol. Magvető, Budapest
- Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics (1946): Egy színész felkészül. Athenaeum Nyomda, Budapest
- Vekerdy Tamás (1974): A színészi hatás eszközei – Zeami mester művei szerint. Magvető, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése