9. Zánkay András: Warm-up, avagy a jó (playback-) élmény receptje



A bemelegedés jelentősége

J. L. Moreno azt tanította, hogy minden a bemelegedéstől függ (személyes közlés: Dr. G. M. Clayton[i]).
Ez a mondat – és ennek a mondatnak a megértése – alapvető változást hozott a hozzáállásomban, gondolkodásomban, a tevékenységemben. Segített felismerni megélt összefüggéseket, mint amikor felgyullad a lámpa egy sötét szobában, ahol rendet kívánok tenni. Eredményeként harmonikusabb működéshez, teljesebb élményekhez jutottam.


Az ideális playback-előadás

Az én fejemben egy ideális playback-előadáson – szabad légkörben, pozitív, várakozásteli, jó hangulatban – a nézőkkel közös kreatív alkotásként sokszínű, változatos, személyesen megélt és fontosnak tartott életteli élmények hangzanak el, és ezeket művészi átéléssel játssza el egy társulat. A hétköznapiságtól elemelkedve, művészi élményt nyújtva születik meg az előadás, erős érzéseket, katartikus megélést kiváltva minden jelenlévőből. Playback-társulat tagjaként igazi jutalomjátékként lehet megélni, amikor a közönség jól rá van hangolódva az előadásra, egymásra és az
előadás témájára. A megszólaló mesélők nyíltan és természetesen tudják kifejezni magukat. Kezdettől jó hangulat alakul ki, egyik elmesélt élmény, illetve történet hozza a másikat, a megszólalók egymásnak csinálnak kedvet az élmények megosztására.
A megfelelő ráhangolódás megnyilvánul az egymással megosztott élmények életteliségében, személyességében, mélyen emberi voltában, és akár meg sem jelenik a bemelegedés hiányából fakadó sematikus, sablonos, közhelyes, személytelenségében „sterilen embertelen” kommunikáció. A sikeres előadás kiváltja a nézők tapsban is kifejeződő megelégedését. A közönség tagjai megérintődve, a saját élményeikkel, történeteikkel kapcsolatba kerülve, azokat újraélve és -gondolva indulnak haza. Írásom célja ennek elősegítése.

Rajtunk múlik? Hogyan?
Ha társulatunk nem csupán a véletlenre akarja építeni, bízni az előadás sikerének esélyeit – jó, ha tudunk arra hangolódni, hogy megtegyük a magunkét ennek eléréséhez –, akkor fontos kérdésekkel találjuk szemben magunkat. Mit tehetünk ennek érdekében mi, mint társulat? Milyen célokat érdemes magunk előtt látni és milyen utak, milyen útelágazásokkal vezetnek el bennünket ezekhez? Kinek van erre lehetősége, kinek van ezzel dolga és az miben áll?
Úgy gondolom, érdemes látnunk, hogy ha van egy jó víziónk, ha élünk a lehetőségeinkkel az események befolyásolására, a történések irányítására, akkor tehetünk azért, hogy a „csillag felragyogjon”. A hagyományos színházban a rendező állítja a színpadra a darabot, igazgatja a színészeket, vezeti a próbákat. A playback-színházban leginkább a játékmester szerepe kínál lehetőségeket az irányításra, kezdeményezésekre, de a társulat minden tagja hozzá tud járulni a megfelelő ráhangolódás kialakulásához.

Közösség
Jacob Levy Moreno úgy gondolt a jól működő közösségre, mint olyan csoportra, ahol mindenki mindenkinek a „segéd-én”-je (auxilliary), vagyis a maga lehetőségei szerint hozzájárul a másik jó működéséhez, céljainak megvalósításához. Mai, változó – egyszerre globalizálódó és atomizálódó – világunkban könnyebb kapcsolatba kerülni ennek fontosságával, mint valaha. Az összetartozás megélése alapszükségletünk, az együttműködés az emberi lét alapja, hiánya kínzó, fájdalmas élmény és nehezen leküzdhető hátrány. A playback nem szóló műfaj – a jó csapatjáték, a színpadon lévők összhangja, valamennyiük jó kapcsolódása szólítja meg, bűvöli el a nézőt és hívja meg a közös alkotásra.

Nagyvonalúság (másokkal és önmagunkkal)
A playback-színház a nagyvonalúság elvére épül. A műfaj kívánalmának megfelelően arra törekszünk, hogy jó helyzetbe hozzuk a közönséget, a mindenkori mesélőt. Ennek érdekében alázatra van szükségünk. A saját személyünket, szempontjainkat, elvárásainkat és ítéleteinket időlegesen háttérbe helyezzük. Saját igényeinket az adott helyzetben alárendeljük a célnak, a létrehozandó alkotásnak, de a rögtönzésben megszülető produkciónkban nem a tökéletesség a mércénk. Ahhoz, hogy felszabadultan, játékosan lehessünk jelen, saját magunkkal szemben is nagyvonalúnak kell tudnunk lenni, perfekcionizmus nélkül. Ebben a műfajban a helyzet és a mindenkori közönség nem tökéletességet vár tőlünk, hanem azt, hogy tegyük meg a tőlünk telhetőt, és az „elég jó” legyen. Jó, ha tudjuk, hogy egy személyes kapcsolatban senki sem tud többet adni annál a másiknak, mint ha saját magát adja, egészen.

Ráhangolódás és/vagy bemelegedés
A „warm-up” kifejezést esetenként különböző módon, bemelegedésnek vagy ráhangolódásnak fordítjuk magyar nyelvre. Ahogyan én gondolok erre a fogalomra, ezt pontosabban fejeznénk ki, ha ráhangolódásként és bemelegedésként írnánk le. A ráhangolódás szükségképpen interperszonális folyamat, minimálisan két szereplőt feltételez: „A” ráhangolódik „B”-re. A bemelegedés önmagában felfogható akár intraperszonális folyamatként is, az adott személy, „A” állapotváltozásaként, jobb működésre képessé válásaként. Gyanúm szerint ez a két folyamat valójában egy folyamat érdemben elválaszthatatlan két oldala vagy aspektusa. Sui generis szociális lényekként, kapcsolatainkban tudunk önmagunkká válni, élni az életünket, bemelegedni-ráhangolódni. Moreno ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egyén fikció. Mások nélkül – izoláltan, magunkba zártan létezve – nem élhetünk emberi életet.
Miközben keresgélem, megfogalmazom és leírom ezeket a gondolataimat, tudatossá válik bennem annak fontossága, hogy ráhangolódjak az olvasóra, aki majd reményeim szerint érdeklődéssel és az olvasottakat hasznosnak megélve lapozgatja írásomat. Ebben az értelemben gondolkodva törekszem gondolataim megfogalmazására.

Elfogadó légkör
A jó playback-előadás lehetőséget kínál, hogy aki akarja, az megoszthassa másokkal egy számára fontos élményét. Ahhoz, hogy személyes élményeinket meg tudjuk osztani másokkal, tudnunk kell, hogy elfogadó közeg vesz körül bennünket, nem kell elutasítástól, súlyos kritikától tartanunk. Ha átélhetjük, hogy mások elfogadják ezt a megélésünket, az lehetővé teszi számunkra, hogy mi magunk is jobban el tudjuk fogadni és értékelni tudjuk saját magunkat.
A nézők számára mással össze nem vethetően vonzó lehetőség eleven, életteli, egymást elfogadó és jól együttműködő emberekkel találkozni a színpadon, akik jól érzik magukat abban, amit csinálnak. Az ilyen élmények igazi lelki fürdőként hatnak, katarzist váltanak ki a jelenlévőkből. Kedvet teremtenek a nézőknek ahhoz, hogy – aktív résztvevőként is kapcsolódva – történetüket megosszák a társulattal és a közönség többi tagjával. Ugyanakkor megterheli a nézőket, ha energiátlan, egymáshoz kapcsolódni nem tudó, egymást, illetve egymás kezdeményezéseit figyelmen kívül hagyó vagy visszautasító személyeket kell néznie. Ezekben a helyzetekben nem születik meg bennünk a vágy, hogy mélyen személyes, számunkra fontos élményeinket megosszuk a többi jelenlévővel. Nem tud megszületni a bízni tudásunk abban a tekintetben, hogy velem, az én élményemmel majd kivételesen jól fognak bánni.


A felkészülés az előadásra, a próba

A bemelegedés folyamata
Próbáinkon, előadásainkra készülve – a bemelegedés fontosságával számolva – időt szánunk arra, hogy megfelelő állapotba kerüljünk a közös munkához, játékhoz. Nagyon fontosnak tartjuk olyan helyzet megteremtését, ami alkalmat és időt ad az önmagunkkal és egymással történő kapcsolatteremtésre, ami lehetővé teszi, hogy ráhangolódjunk a saját megélésünkre, aktuális élményeinkre, érzéseinkre. Társulatunk általában két és fél órával az előadásaink kezdete előtt találkozik, hogy felkészüljünk a fellépésre. Az idők folyamán egyre inkább rátanultunk, hogy személy szerint valamennyien felelősséget vállaljunk a saját megfelelő ráhangolódásunkért, tegyünk a megfelelő fizikai és lelki készenlétünkért.
Nem teremt jó feltételeket a másokra történő ráhangolódáshoz, ha nem vagyunk kapcsolatban a saját lényünkkel, állapotunkkal, helyzetünkkel, érzéseinkkel, vágyainkkal, céljainkkal. Ahhoz, hogy figyelmet tudjunk szentelni másoknak, lehetőséget kell kapnunk, hogy figyelembe ve(tet)hessük saját magunkat. Ehhez szabadnak kell éreznünk magunkat önmagunk kifejezésére.

A figyelem teremtő ereje
Társulatunkban gyakran alkalmazzuk az annak idején Jonathan Fox által Magyarországon bemutatott módszert, amelyben körben ülve, egymás után mindenkinek alkalma nyílik a mellette ülő „játékmesternek” elmondania azt, ahogyan érzi magát, ami aktuálisan foglalkoztatja – hogy azután a vele szemben ülő három társunk egy élő szoborban megmutassa ezt neki. Ezekben a helyzetekben – amelyekben időt adunk egymásnak és saját magunknak – jó lehetőségek születnek arra, hogy kapcsolódhassunk saját magunkhoz, hogy személyes szinten fejezhessük ki magunkat, illetve hogy jól érzékeljük egymást és jól tudjunk kapcsolódni egymáshoz. Ha ezzel kezdődik a próbánk, akkor ezekben a helyzetekben színészszerepben még kevéssé vagyunk fizikailag bemelegedve önmagunk életteli kifejezésére, de megteremtődik egy olyan tér, amiben teljes odafordulással tudunk kapcsolódni egymás megélései, fontos élményei felé. Gyakran élünk meg mély és intenzív emberi találkozásokat, amelyek egymás életének résztvevőivé is tesznek bennünket. Erősíti a kapcsolatrendszerünket, segít bennünket egymás elfogadásában és annak megélésében, lehetővé teszi spontaneitásunk felerősödését. A kialakuló otthonosság érzése kedvet teremt a közös játékra, közös alkotásra való ráhangolódásra, a próba további részére.

Kapcsolódás a társakhoz
Nyilván másképpen tudunk kapcsolatba lépni egymással is, ha tudjuk, hogy a másikat éppen mi foglalkoztatja, milyen állapotban van. Amikor fellépésre készülök, fontos tudnom, hogy a társulat tagjai a legfontosabb meghatározói annak, ami számomra egyáltalán lehetségessé válik az előadáson. Egy kreatív folyamat közös alakítói, főszereplői vagyunk, akik arra készülünk, hogy a színpad üres terét élettelivé varázsoljuk, hogy létrehozzunk valami eddig sohasem voltat. A mesélő élményét, történetét rögtönözve, improvizálva kell megjelenítenünk. Ez különösen fontossá teszi, hogy tudjunk egymáshoz alkalmazkodni, kapcsolódni.
Rá kell hangolódnunk a mindenkori mesélőre, nyitottá, befogadóvá kell válnunk az ő élményére – bármilyen területéhez tartozik is ez az életnek. Mások számára fontos szerepeket kell felvennünk és alakítanunk. Képessé kell válnunk a művészi kifejezésre. Ez a folyamat megkívánja, hogy képesek legyünk megváltozott tudatállapotba kerülni, amiben megváltozik az idő és a tér, amiben kilépünk saját személyes világunkból, és más, a megszokottól eltérő módon nézünk rá a világra, az életre.

A mozgás
Több módja is van annak, hogy ezt megteremtsük. Jó, ha egy társulat tagjai használják, megosztják az ezt szolgáló tapasztalataikat, módszereiket, jártasságukat. Van, amikor valamilyen közös aktivitással kezdjük a próbát. Gyakran hangolódunk mozgással (séta, járás, tánc), amihez kapcsolódik a figyelmünk ráirányítása a helyzet, a tér, a testünk vagy a mozgásunk bizonyos vonatkozásaira. Megtornáztatjuk a tagjainkat, átmozgatjuk izmainkat és ízületeinket, nyújtunk-nyújtózkodunk, felgyorsítjuk, vagy éppen lelassítjuk a mozgásunkat. Ebbe a jóga-, illetve a mozgás- és táncterápiás gyakorlatok is jól bekapcsolhatóak. Mozoghatunk szólóban, párban, kiscsoportokban, vagy valamennyien együtt és ezeket váltogatva is.
Ehhez zenét (élő zenét vagy zenei felvételt) is szoktunk használni. Fontos, hogy a mozgásunk része legyen az aktivitás, a játékosság, a belső szabadság. A mozgás serkenti a jobb agyfélteke működését, az érzelmek bekapcsolódását. A keleti színházi gondolkodásban a színpadon minden mozgás: tánc, minden megszólalás: zene. A bemelegítésünk hozzájárul, hogy a színpadi jelenlétünk érzékennyé, mozgásunk dinamikussá, árnyaltan kifejezővé, esztétikussá, áramlóvá válhasson.

Az érintés ereje
Moreno azt tartotta, hogy a test bemelegítése a lélek bemelegítése. A fizikai bemelegítésünkhöz kapcsolódóan, olyan helyzeteket is teremtünk, amelyekben egymással is fizikai kontaktusba kerülünk, érintjük egymást. Az érintés a legősibb érzékelésmódunk, kapcsolódásunk a világhoz.
Ez olyanfajta intimitást hoz létre, ami feltételezi – és egyben építi is – a bizalmat. Az érintés révén egymás elfogadását közvetlen, fizikai formában, mélyebb szinten tudjuk megélni. Ez felszabadítóan, bátorítóan hat, lehetővé téve, hogy szokatlan, újszerű, a hétköznapitól eltérő módokon és formákban is kifejezzük magunkat, kilépve a klisék, sablonok közhelyes megnyilvánulásai köréből.

Csapat
Az együttműködésre, csapatmunkára való ráhangolódás teremti meg a fellépők biztonságérzetét. Ez teszi lehetővé a játék, a fantázia világába történő elmerülést. Annak zavara ugyanakkor megtöri a varázst, kizökkent az „ott és akkor” bűvös megéléséből s visszaránt az „itt és most” rideg valóságába. A játékosok élményét is alapvetően meghatározza, hogy milyen szinten tudnak együttműködni.
A jó (együtt)működéshez képessé kell válnunk kapcsolódni egymáshoz, lehetőleg még a finom rezdülések szintjén is észlelve és lereagálva egymás megnyilvánulásait. A színpadon játszva szükségünk van arra, hogy megélhessük, amit teszünk, amit kifejezünk, mert azzal hatni tudunk (egymásra is), válaszokat, kapcsolódásokat tudunk kiváltani (a társainkból és) a nézőkből. Ha ez a kommunikáció, kölcsönhatás működik, akkor kialakul a teremben a színpad és a nézőtér között egy egymásra hangolódás, együttrezgés, „közös ritmus, közös lélegzés”.

Játék
Bemelegítésünk fontos része, amikor közös játékokban veszünk részt. Ilyenkor – miközben a mindennapi valóságból kilépve feléled „gyermeki”, játékos, kreatív énünk, emelkedik a spontaneitásunk szintje – átadjuk magunkat a közös játék örömének, élvezetének, szabadságának. Ez az állapot kedvez annak is, hogy sematikus viszonyulás helyett „friss szemmel” ránézve, belső szabadságunkat megélve tudjunk bekapcsolódni a különböző helyzetekbe.
Ezek a játékok nagyon sokfélék, az egyszerű népi gyermekjátékoktól a figyelem-összpontosítást és együttműködést igénylő játékos feladatokon át a színjátszással kapcsolatos játékos feladatokig. Arra hangolnak bennünket, hogy a helyzetben a lehetőségeket keressük a magunk számára, kiszabadulva a „kell”-ek béklyóiból. A nézők élményeinek lejátszásánál is lényeges elem a játékosság, akkor is, amikor nehéz élmények kerülnek a színpadra, mert segít kimozdulni a bemerevedett viszonyulásból, gondolkodásból.


Egy példa: Feleségem gyermekkorából felidézett egy mondókával kísért játékot – „Kecske ment a kiskertbe” –, amit az édesanyja segített Erdélyből pontosítani, hogy aztán lejátszhassuk egy próbánkon a társulatunkban. Örömmel, lelkesen, felszabadultan, sok nevetéssel kísérve, a gyerekkor szabadságának édes ízeit ízlelgetve játszottuk. Nagyon felszabadító hatással volt mindannyiunkra, jól bemelegedtünk. A játék úgy zajlik, hogy a tagok – egymás kezét fogva – körben állnak, a kör közepén van egyvalaki, aki a „kecske” és a körön kívül járkál a „gazda”. A „gazda” fennhangon szólítja a kecskét: „Kecske-becske, mit keresel az én kertemben?” Erre a „kecske” kecskehangon válaszol: „Káposztát ennék, ha volna!” Mire a „gazda”: „Aztán kapáltad-e?” „Még most is kapálom” – mekegi a „kecske”, megfelelő lábmozdulatokkal kísérve. „Aztán öntözted-e?” – hangzik a gazda következő kérdése. „Még most is öntözöm” – a megfelelő hanggal, mozdulattal kísérve a „kecske” részéről. „Aztán nem félsz, hogy elkaplak?” – kérdi a „gazda”. „Nem, itt is luk, ott is luk, elszaladok!” – mondja a „kecske”, és már szalad is, mert ekkor a „gazda” megpróbálja megfogni. A körben állók a kecske pártján vannak, őt a karjukat felemelve engedik szabadon szaladni, a „gazda” közeledtére leengedik a karjukat, akadályt képezve előtte. Így folytatódik a kergetőzés a körön belül és kívül, amíg a „gazda” meg nem fogja a „kecskét”. Ekkor a kecskéből lesz „gazda” és valaki más áll a kör közepére „kecskének”.


Hang
A hangunk, hangszálaink bemelegítése fontos ahhoz, hogy képesek legyünk hanggal betölteni a nézőteret, hogy az egész teremben hallhatóak legyünk, hogy a játékunk minden néző számára érthető, követhető legyen. Logopédiai gyakorló játékok, gyakorlatok, mondókák, játékos hangképzések, közös hangimprovizációk és éneklés során „birtokba vesszük” a hangunkat. A hangunk kifejezővé válása mellett fontos elérnünk, hogy a megfelelő hangerő is a rendelkezésünkre álljon.
A hang energiája az egyik fontos hatóeszközünk a közönség bemelegítésére, energizálására. Ha a társulat megfelelő keretek között, jól használja a hang erejét, az élénkebbé, aktívabbá teszi a nézőket is, akik egymásra is élénkítően, aktivizálóan hatnak. Így jótékonyan megnövekszik a teremben kialakuló általános energiaszint, ami segíti a színészek munkáját, az előadás sikerét.

Elvegyülni és kiválni
A playback-színházban a színpadi szereplés a színészektől megkívánja, hogy egyformán képesek legyenek „elvegyülni és kiválni”. Az egyes kis technikák és a történetlejátszás egyaránt a jelenlét különböző módjait kívánja a színészektől. Fontos, hogy a megfelelő helyzetekben alkalmanként tudjunk fegyelmezetten elhallgatni, mozdulatlanná válni, ha szükséges, háttérbe vonulni, illetve „untermann”-ként együttműködve felerősíteni társunk játékának hatását, a nézők figyelmének megfelelő koncentrálódását. Esetenként „szolgaian” beilleszkedni a kialakuló képbe, a jelenet adott kereteibe, illeszkedve társaink játékához. Más helyzetek megkívánhatják, hogy valaki képes legyen egyedül, akár viszonylag tartósan is magára vonni és ezen keresztül lekötni a nézők figyelmét. Ilyenkor el kell tudni viselni
annak a feszültségét, hogy minden szempár rám szegeződik, hogy „produkálnom” kell magam. Kitartva egy helyzetet, kitöltve egy bizonyos időtartamot a lejátszásban, lehetővé tudjuk tenni, hogy a néző élménye ehhez kapcsolódóan elmélyedhessen. Hogy átélhessen valamit, amivel szeretnénk őt kapcsolatba hozni. Ehhez kell tudnunk aktívan kifejezőnek lenni – és kell tudnunk elcsendesülni. Miközben mindkettő sajátos feladatot jelent, a jó bemelegítés mindkét ráhangolódást lehetővé teszi.

Tudatos eszközhasználat
Valamennyi eszközünk – a zene, a színészek testtartása és mozgása, hangja, mimikája, költői vagy drámai megszólalása, a kellékek – használata a lejátszásban művészi lehetőséget kínál a színpadi varázslat létrehozására, az élmény megelevenítésére. A próba során lehetőséget kell teremtenünk arra, hogy a fellépők rá tudjanak hangolódni ezek használatára, külön-külön figyelmet szentelhessenek nekik, tudatára ébredjenek a hozzájuk kapcsolódó lehetőségeiknek. Ezt jól szolgálja, amikor a próbán kijelöljük a színész számára, hogy milyen eszköz (kizárólagos) használatával jelenítse meg a mesélő által megfogalmazott élményt – hogy használja erre vagy a mozgást, vagy a hangot, vagy a kellék(ek)et, vagy a mimikai eszközöket stb. –, tudatosan és felfokozottan ráirányítva a figyelmét az adott terület kínálta lehetőségekre.
Ez egyben mintául is szolgálhat arra, hogy az előadásra készülve egy-egy színész az adott alkalommal tudatosan kiválasszon a maga számára egy eszközt, amit majd megkülönböztetett figyelemmel tervez használni, hogy ezt a képességét még jobban kifejlessze.

A nézőközönség
Fontos figyelembe venni, tudatosítani az előadás kereteit (Nyilvános előadás? Egy szervezet tagjainak tartott előadás? Ünnepi előadás? – és így tovább). A közönség (várható) összetétele: ha egy közösség (cég, iskola, intézmény, művésztelep, alapítvány, börtön, násznép, születésnapi ünneplő társaság…) tagjaiból verbuválódik a közönség, akkor szükségképpen jelen van annak a „szelleme”, kapcsolatrendszere, belső viszonyai, klímája is, ami meghatározza a szabad önkifejezés lehetséges mértékét, a lehetséges katarzis jellegét.
Vannak helyzetek, amikor a nehéz dolgok kimondásának lehetőségét megteremtve lehet hozzájárulni egy közösség épüléséhez. A playback-előadás szükségképpen tükröt tart, tükrözi a közösség állapotát. A társulat jó működését segíti, ha eligazodik abban a kontextusban, amelyben az előadás sorra kerül.

A playback-technikák
Az előadásra való felkészülés fontos része, hogy megtörténjen az előadáson alkalmazni kívánt formák (a kis technikák különböző fajtái, a történetlejátszás különböző változatai) használatára a közös ráhangolódás. A különböző alkalmazott technikák olyan kereteket adnak, amelyek egyfelől a mesélő élményének kulcsmozzanatait fókuszba állítva lehetővé teszik az élmény (újra)átélését, másfelől a lejátszásban megteremtik a színészek szabadságát a rögtönzéshez. A mesélő és a nézők számára az aktuális helyzet pillanatnyi valóságából a mesélő élményét megjelenítő képzelet világába történő átlépést megkönnyíti, ha térben és időben világos és egyértelmű a határ a két világ között. Úgy a kezdés, mint a technikák szabatos alkalmazása a lejátszás során, illetve a befejezés egyaránt fontos.
Nagyon „ütőssé” tudja tenni, nagyon felerősíti a lejátszás erejét, hatását az a társulat, amelyik képes világos határokat tartani. A playback-képzésben számos gyakorlatot, célzottan használt játékot, játékos feladatot alakítottak ki a technikák hatékony és könnyed tanítására. Ezek a próbáink során is rávezető gyakorlatként szolgál(hat)nak az egyes technikák megfelelő használatának fejlesztéséhez. A megfelelő aktivitási formák (mozgás és hang) használata mellett ezek segítik a figyelem lépésről-lépésre történő irányítását, a jó időzítés és ritmus kialakítását, a pontos, hatékony együttműködést, a kapcsolódás feltételeinek megteremtését.


Egy példa: Időről időre a próbáinkon játszunk olyat, hogy körbe állunk és együtt elszámolunk 1-től 6-ig és vissza 1-ig. A szabály az, hogy mindig más mondja a következő számot, és amikor azt kimondja, egyidejűleg a kimondott számnak megfelelő számú embernek egy lépést előre kell lépnie a kör közepe felé. Ha többen vagy kevesebben lépnek előre, akkor elölről kezdődik a számolás. Az eredményességhez nagyon figyelmesnek kell lennünk, ha sikerül végigcsinálnunk, nagy elégedettséget érzünk.


Az előadás

Beharangozó
A nézők ráhangolása a playback-előadásra már jóval az előadás kezdete előtt elkezdődhet. Előadásaink meghirdetéséhez olyan „beharangozót” szoktunk készíteni, közzétenni, a törzsnézőinknek el is küldeni, amiben a leendő játékmester az előadás témakörét személyes hangon, élményszerűen fogalmazza meg. Ez azt a célt szolgálja, hogy a leendő nézők kedvet kapjanak az előadás megnézéséhez – hogy felkeltsük figyelmüket, előkerülhessenek a témához kapcsolódó saját élményeik, emlékeik, így előre hangolódhassanak az előadásra, akár még a történetmesélésre is.
Az egyik előadásunkat így „harangoztuk be”:


„Apa csak egy van!? - történetek apákról és apaságról

Mostanában a korábbinál is gyakrabban gondolok apámra – mint életem meghatározóan fontos szereplőjére – és kettőnk kapcsolatára.
Hiteles forrásból származó információim szerint a tökéletes apa még nincs feltalálva. Visszatekintve úgy látom, hogy túl sokáig szenteltem annak a figyelmemet, amit apám nem úgy csinált, ahogy én kívántam volna. Az elégedetlenségem meg is akadályozta, hogy jól tudjam érzékelni és igazán értékelni, ahogyan szeretett és formált engem. Egy ideje világosabb számomra, hogy az életemben fontosabbak, meghatározóbbak azok a részek, amiket megkaptam, illetve megtanultam tőle. Azok a pillanatok, amikor tudtunk találkozni – történetünk működő részei. Végül is a meccseken sem a kapufák és a mellélövések alapján számolják az eredményt! Jó felidéznem a vele megélt jó élményeimet – azonosítani magamban, amit tőle tanultam az életről. Könnyebbé vált megbocsátani emberi gyengéit.
A béke, amit – a már csak bennem élő – apámmal kötöttem, erősebbé és elégedettebbé tesz, és segít megbékélni a saját apaságommal, apai teljesítményemmel.
Ha meghallgatjuk és a színpadon megnézzük egymás történeteit, új látásmódra juthatunk az apa-gyerek kapcsolat(unk)ról.


Az előadás folyamán és azt követően több nézőnk is visszajelezte, hogy a beharangozó már az előadás előtt előhozott élményeket, elindított benne gondolatokat az apjával való kapcsolatáról.

Kapcsolatfelvétel a nézőkkel
A nézők barátságos fogadása a bejáratnál a társulat néhány tagja által, a visszatérő, ismerős nézők személyes üdvözlése a megérkezésükkor jó lehetőséget ad a kölcsönös egymásra hangolódásnak, melegedésnek.

Rituálé
Az előadás előtti egy-két percben – a fellépésre készülők – egy rituálé keretében körben állva összekapaszkodunk. Egy-egy, a pozitív várakozásainkat kifejező mondattal buzdítjuk egymást-magunkat. A színpadra indulás előtt egy puszit is körbeküldünk egymás között. A színpadra való bemenetelünk, bevonulásunk eltervezett, rendezett koreográfia szerint történik, ami számunkra is és a visszatérő nézőink számára is otthonosságot kelt.

Prelúdium
Előadásaink első mozzanata rendszerint egy zenei előjáték. A zenészünk/zenészeink egy-két percben improvizálnak az adott téma kapcsán, hangolva a nézőket az előadás megkezdődésére, a magukkal hozott és a várható élményeikre. Ihletett hangulatot teremtünk, a nézők befejezik a beszélgetést, mozgolódást. Figyelmük a színpadra, a társulatra irányul, a várakozás, a ráhangolódás fokozódik. Kedvezővé válik a helyzet a nézők megszólítására.

Köszöntés, bemutatás és bemutatkozás
A játékmester a köszöntést követően, szükség szerint, leírja a playback-előadás műfaját és menetét, majd bevezeti az előadás témáját. Rendszerint néhány személyes élmény megosztásával is érzékelteti személyes érintettségét, viszonyulását a témához. Gyakran ilyenkor mutatja be a társulat tagjait, akiknek szintén lehetőségük van egy-egy személyes közlésre a témához kapcsolódóan. A tagok személyes élményeinek megfogalmazása előhívja a nézőkben saját kapcsolódó emlékeiket, másrészt modellül is szolgál számukra, serkentve őket és megkönnyítve, hogy ők is megosszák a többiekkel egy-egy személyes élményüket.

Interakció kezdeményezése
Ezt követően a játékmester interakciót kezdeményezve a nézőkkel hangolja őket önmaguk kifejezésére, egy élményük megosztására. Ez bátorságot, kockázatvállalást, energiabevetést kíván a mindenkori játékmestertől. Jó, ha kapcsolatban van a saját érzéseivel, kíváncsiságával, és tudja érzékelni a nézők állapotát, viszonyulását, hogy megfelelő személyt szólítson meg elsőként.
Ha barátságos közeledéssel, jó kapcsolódást kialakítva sikerül szóra bírni egy nézőt, az ennek eredményeként elhangzó élményt lejátsszák a színpadon. Ha a társulat jól ráhangolódik a megszólaló nézőre és meg tudja eleveníteni a színpadon az élményét, ez erős jutalomértékkel bír a mesélő számára, pozitív élményt ad. Ez ösztönző hatású a következő megszólalónak és ezen keresztül a nézők egymást is hangolva, melegítve, meghatározó módon járulnak hozzá a közönség fokozatos bemelegedéséhez.

Interjú a mesélővel
A mindenkori aktuális mesélő a jelenlévők tapsától kísérve elfoglalja székét a játékmester mellett. Ez lehetővé teszi, hogy a nézők kapcsolódni tudjanak a mesélőhöz és a játékmesterrel kibontakozó kapcsolatához. Elkezdődik egy beszélgetés, aminek a célja, hogy lehetőséget teremtsen egy személyes élmény életteli megosztására. Ennek fontos feltétele, hogy a mesélő jól rá tudjon hangolódni a szerepére, önmagára, a megosztani kívánt élményére. Ez tudja kiváltani és fenntartani a nézők érdeklődését és helyzetbe hozni a színészeket a lejátszáshoz. A mesélő választása nyilvánul meg abban, hogy mennyire személyes, mennyire mély az a történet, amit elmesél. A választás mindig összefügg azzal is, hogy a közönség tagjai mennyire vannak bemelegedve.
Ehhez lényegesen hozzájárulhat a játékmester a beszélgetés megfelelő – felelőssége és lehetőségei tudatában történő – irányításával. Jót tesz az interjúnak, ha a játékmester tud oldott és spontán lenni. Ha a metakommunikációja és beszédmódja színes, változatos, és ezen keresztül könnyeddé tudja tenni a mesélővel folytatott párbeszédet. Ha érzékeny ráhangolódással él a ráhangolás nyújtotta lehetőségekkel is, és a reagálásaival, kérdéseivel a mesélő figyelmét ráirányítja a történet és annak lejátszása szempontjából lényeges elemekre, történésekre, szereplőkre,
a történet befejezésére. Ha képes felismerni és visszatükrözni a mesélőben az élményhez kapcsolódóan felmerülő érzéseket. Ha nem leállítással, tilalomfákkal, kívülről szabályozással, a mesélő ráhangolódásával való szembemenéssel akarja meghatározni a helyzetet, a kereteket.

A kapcsolat elmélyítése
Élővé teszi a beszélgetést, hangolja, nyíltabbá teszi a mesélőt, ha találkozhat a játékmester kíváncsiságával, személyre szabott feléfordulásával. Ha játékmesterként az újrafogalmazásaim érzékeltetik vele, hogy megértem őt, vele vagyok, el tudom fogadni őt és az élményét, a viszonyulás- és gondolkodásmódját. Ha megfelelő kérdéseket teszek fel, amelyek őhozzá, az ő bemelegedéséhez kapcsolódnak. Amik segítenek kibontani azt, amit ő el akar mondani, meg akar osztani. Szemben azzal a helyzettel, amikor a játékmester fejében lévő forgatókönyv alapján, egy jó „sztorira” vadászás áldozataként kérdezik, faggatják.
A játékmester és a mesélő kapcsolatának alakulása fontos része az előadásnak a nézők számára is. Ha jól kapcsolódnak egymáshoz, ha ki tud alakulni közöttük az egyetértés, egymásra hangolódás, intimitás, az a néző számára is jó élményt, értékes tapasztalást hoz. Azt az üzenetet hordozza, hogy van remény. Hogy két különböző ember, két külön világ kapcsolódhat jól egymáshoz, hogy az ember nincs teljes magányra ítélve.
A beszélgetés lezárásaként, játékmesterként feladatunk az élmény feladása a színpadra. A megfelelő technika kiválasztásával, alkalmasint sűrítő, lényegkiemelő, összefoglaló újrafogalmazásával, az elhangzottak strukturálásával segíteni tudjuk a színészek megfelelő hangolódását, a mesélő élményének megjelenítését a színpadon.

Drámai feszültség
A mesélők általában egy számukra fontos, a személyes fejlődésükben jelentőséggel bíró – rendszerint valamilyen újdonsággal, kihívással, próbatétellel, intimitással való találkozásról szóló – élményüket osztják meg. Az élmény tudatba kerülése, megfogalmazódása a hozzá kapcsolódó drámai feszültség eredménye. A társulatnak kellő érzékenységre és ugyanakkor feszültségtűrésre van szüksége ahhoz, hogy a mesélő élményét és annak feszültségét értékelni, fogadni tudja és megfelelő módon – a mesélő megélését elutasításmentesen elfogadva, kigúnyolás nélkül – tudja színre állítani. Ilyenkor a mesélő azt éli meg, hogy elfogadják, értékelik őt. Ezen keresztül lehetővé válik a felmerült feszültség, az ellentétek feloldódása, a fejlődés következő szintjére lépés.
Előfordulhat, hogy ha a lejátszás nem megfelelő, a feszültség feloldatlan marad. Jó esetben, egy következő mesélő élményében, történetében az előző megszólalóéval nagyon sok hasonlóságot hordozva visszatér, adva még egy esélyt társulatnak. A kedvezőtlenebb változatban a következő megszólaló óvatosabbá válik, inkább kerüli a személyességet, az intimitást, arra törekszik, hogy kevéssé adja ki magát, vagy éppen a kialakuló csendben a nézők egymást kezdik bökdösni, biztatni a megszólalásra.

Párok
Néhány élmény vagy az első történet lejátszása után gyakran rákérdezünk a téma kapcsán a nézők által megélt ambivalens élményekre. Az ilyen élmény előkerülése az emlékek közül olyan érzelmi alapú tájékozódást feltételez, ami a néző számára akkor válik lehetségessé, ha önmagára, a saját érzéseire sikerül ráhangolódnia.
Ha ezeket az élményeket megosztja és a társulat a „párok” technika valamilyen változatával ezt színpadra viszi, az jelentős mértékben hozzá tud járulni a bemelegedés további fokozódásához. Rendszerint a „párok”-technika (másutt l. „ambivalencia” – a szerk.) használata után megszólaló mesélők történeteinek személyessége, érzelmi bevonódottsága érzékelhetően intenzívebb a korábban megszólalókénál.

Az intimitás fokozódása
Ha a lejátszás betölti a feladatát, a feszültség feloldódik és egyszersmind a következőkben lehetővé válik egy személyesebb, mélyebb érzelmi szinthez tartozó, intimebb élmény megosztása.
Ez lehetővé teszi, hogy az előadás előrehaladtával egyre bensőségesebb, oldottabb hangulat alakuljon ki, ami teret nyit egyre fontosabb és mélyebb élményekkel való kapcsolatba kerüléshez, szabadságot teremt azok elmondásához, a közönséggel való megosztásához.

Az előadás befejezése, összegzés
Az előadásunk lezárásához is kapcsolódik fontos rituálé. A színpadon megjelent élményekből válogatva egy „tabló”- vagy „montázs”-technikával történő visszatekintés segíti a nézőket az előadás fontos pillanatainak, üzeneteinek felidézésében. A közösen létrehozott előadás gyümölcseinek számbavételében, értékelésében.
Az előadás végeztével gyakran tapasztaljuk, hogy a nézők egy része nem indul el haza – egy ideig még ott maradnak a teremben és keresik a módját, hogy másokkal (sokszor a fellépőkkel) beszélgetve őrizzék magukban az előadás hangulatát. Eközben sokszor reflektálnak az előadáson történtekre és megfogalmaznak valamit abból, amit bennük indítottak el a látottak. Azt is gyakran megfogalmazzák, hogy ha lett volna még idő, akkor ők is meséltek volna saját történetet. Ez számunkra jó visszajelzés az előadás minőségét, sikerességét illetően.

Megosztás, feloldódás
Számunkra, szereplők számára is lényeges, hogy megoszthassuk egymással az előadáshoz kapcsolódó fontos megéléseinket. Ez segít abban is, hogy újra visszatérhessünk a valóságos világ aktuális történései közé. Hogy a megváltozott tudatállapotból újra visszakerüljünk a hétköznapi valóságba, tudjunk benne jól működni. Hogy újra működésbe tudjon lépni természetes védekező rendszerünk, hogy érzékenységünk visszatérjen a normál viszonyok között számunkra elviselhető szintre.
Az előadás után közvetlenül ez az érzékenység még nagyon jelen lehet, sebezhetővé téve a szereplőket a nem megfelelő reagálásokkal szemben. Fontos, hogy ez a megosztás megfelelő keretekben, megfelelő irányítással történhessen. A mi szokásaink szerint, ha tehetjük, az előadás után együtt vacsorázunk és a mindenkori játékmester irányításával osztjuk meg egymással az előadással kapcsolatos élményeinket.

Kritika és továbblépés
Tudatában vagyunk az ilyenkor a helyzetből is fakadó érzékenységünknek, fáradtságunknak, emiatt kerüljük azt, hogy ilyenkor akarjuk megtenni a végső értékelését mindannak, amit csináltunk. Ebben a helyzetben lehetőség szerint
kerüljük egymás kritizálását. Csak jelezzük a nehézségeinket, amikkel szembekerültünk, vagy amit egymásnak okoztunk.
Az ezekkel való szembenézést és megbirkózást a következő próbá(i)nkra halasztjuk, így meg tudjuk teremteni az esélyt ahhoz, hogy ezeken a nehézségeken eredményesen túljuthassunk. Tapasztalataink ahhoz segítsenek hozzá bennünket, hogy tanuljunk belőlük, a jobb eligazodásra és építkezésre, önmagunk fejlesztésére használhassuk, ahelyett, hogy megterhelnék a kapcsolatainkat, rontva a további együttműködésünk feltételeit! Hogy láthassuk, melyikünk működéséről hogyan szól az, amit megtapasztaltunk, és kinek milyen lehetősége van ezek meghaladására –
hogy mit tanulhatunk belőle együtt és külön-külön!


Utószó

1992-ben egy új-zélandi playback-társulat próbáján „pecsételődött meg a sorsom”, ott „fertőződtem meg végleg a playback-vírussal”. Az általam akkor megtekintett próbájuk nagyon intenzív élmény volt. Elkötelezett és bevonódott kreatív munkának, önfeledt játéknak és erős személyes élmények megosztásának lehettem tanúja. Az élmény arra indított, hogy megkeressem a lehetőségét, hogy ez az én életemnek is a részévé válhasson.
Így lettem tagja a budapesti Rögtönzések Színházának. Azóta a playback-színház része az életemnek – amiért hálás vagyok a sorsnak –, gazdagabbá teszi az életemet, segíti a pszichológusszakmai fejlődésemet. Kívánom Neked is, hogy minél több értéket tudj találni benne a Magad számára.

Irodalom
  • Boal, Augusto (1992): Games for Actors and Non-Actors. London: Routledge.
  • Fox, Hannah (2010): Zoomy Zoomy: Improv games and exercises for groups, Tusitala Publ.
  • Johnstone, Keith (1993): Improvizáció és a színház. Személyiségfejlesztés VI. Közművelődés Háza.
  • Salas, Jo (1993): Improvising Real Life: Personal Story in Playback Theatre. Dubuque, IA: Kendall/Hunt.
  • Zánkay András (1999): A mesélő története és a személyes fejlődés (A playback-színház hatásában szerepet játszó interperszonális és intrapszichikus folyamatok pszichológiai elemzése) In: Gathering Voices essays on playback theatre. Eds.: Jonathan Fox – Heinrich Dauber. Tusitala Publishing, New Paltz.
  • Zánkay András (2001): A két testvér (Élmények és gondolatok a pszichodráma és a playback-színház kapcsolatáról) In: Zseni Annamária (szerk.) Pszichodráma a gyakorlatban – VI. Ligetünk. Animula Kiadó.
  • Zánkay András: A playback-színház terápiás hatáslehetőségei (Előadás az I. Művészetterápiás Világkongresszuson).







[i] Dr. G. Max Clayton (1935-2013) Dr. Jacob Levy Moreno tanítványa, a klasszikus pszichodráma meghatározó személyisége, az Independent Church of Australia lelkésze, akitől számos magyar pszichodramatista tanult 1990 és 2012 között.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése