14. Oberth József: Napló a Józan Babák Klub Playback-színházáról

Tárgyat látni az élőben annyi, mint eleve tárggyá tenni, tárggyá tenni pedig annyi, mint megölni – ím, szorongásom már nem tárgytalan. Aki élőlényben tárgyat lát, az nem rémeket lát, hanem rémmé leszen, s nem lát a saját szemétől – kibökve van. Innét eredendő hát a bűn.

(Sebeők János 1988)

Néhány feljegyzés segítségével bemutatom a Józan Babák Klub nevű addiktológiai profilú szociális szolgáltatást, majd annak playback-színházi vállalkozásait, így addiktológiai ellátásban, gyermekvédelemben élő serdülőkkel végzett munkáit, hajléktalan emberekhez, kisiskolásokhoz és értelmileg akadályozott fiatalokhoz fűződő kapcsolatait.

Józan Babák Klub

Első feljegyzés: alacsonyküszöbű szolgáltatások – Az Országgyűlés 2005 decemberében módosította a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényt, amikor – 2007. január 1-jei hatállyal – az alapellátások közé emelte az úgynevezett alacsonyküszöbű szolgáltatásokat. A megnevezés arra utal, hogy az ilyen szolgáltatásba való bekerülésnek szinte nincs semmilyen (küszöb)feltétele, nem szükséges nevet, lakcímet, TAJ-számot vagy más személyazonosítót megadni, kizáró ok legfeljebb az ön- és a közveszélyes magatartás lehet.

Az alacsonyküszöbű ellátási formát elsősorban az indokolja, hogy az úgynevezett problémás kábítószer-használó emberek (az európai standard meghatározás szerint ide tartoznak az intravénás szerhasználók, továbbá akik rendszeresen fogyasztanak kokaint, opiát-, MDMA- vagy amfetaminszármazékokat) szinte egyáltalán nem jelennek meg a segítő szolgáltatásokban, holott az ő droghasználatuk szükségessé tenné támogatásukat. Egy 2005. évre vonatkozó becslés szerint Magyarországon mintegy 24 ezer problémás kábítószer-használó ember élt (Elekes-Paksi 2007), azonban csak 6 százalékuk jelent meg az egészségügyi ellátásokban, a többiek rejtőzködtek.

A távolmaradás egyik fő oka az illegális szerhasználat büntetőjogi fenyegetettsége, vagyis a potenciálisan segítséget kérő ember attól tart, hogy „feladja” magát, ha személyazonosságát igazolva közli kábítószer-érintettségét. Az alacsonyküszöbű ellátásban ugyanakkor az anonimitás miatt nem jelenhet meg ez a veszély, így a szerhasználó emberek is sokkal hamarabb kérnek segítséget.

Emellett az ellátásba jelentkezni lehet ennél csekélyebb kábítószer-használat, alkohol-, gyógyszer-, szerencsejáték-probléma miatt, vagy a használók hozzátartozójaként is.

Az alacsonyküszöbű szolgáltatások igen sokfélék. Van olyan, amelyik telefonos segélyszolgálatot tart fenn, más tűcsere-programot szervezett, megint más gyermekvédelemből kikerülő drogproblémás fiatalokkal foglalkozik – és ebben a sorban említhető a Józan Babák Klub is, amely elsődlegesen droghasználó várandós nők, szülők és gyermekeik ellátására szakosodott.

Az alacsonyküszöbű szolgáltatásokban találkozhatunk pszichológiai, orvosi, jogi konzultációval, tanácsadással, esetmenedzseléssel, sorstárs-segítő, közösségi szabadidős, szocioterápiás, művészeti programokkal, szórakozóhelyekre kitelepült tanácsadó pontokkal és így tovább. A legtöbb szervezet többféle eszközzel él, igyekezve minél komplexebb ellátást nyújtani.

Második feljegyzés: Józan Babák – A Józan Babák droghasználó szülők önsegítő csoportja 2006 őszén alakult anonim, informális közösség. Elnevezésénél fontos szempont volt, hogy a név rövid és könnyen érthető legyen, amely elérheti a – nemritkán funkcionális analfabéta – potenciális érdeklődőket, elsősorban a droghasználó várandós nőket és problémás szerhasználó szülőket. Ezen túl azonban néhány megfigyelt jelenségre is utal.

A baba szó a magyar nyelvben (is) legalább kétértelmű, hiszen jelölhet egy újszülöttet vagy kisdedet, de jelölhet felnőtt nőt is, ahogy például a népdalok kedvelt fordulataként találkozhatunk vele. A gyermekvállalás és a droghasználat összefüggésében ez a kettősség egymásra ható erőként van jelen. Egyrészt tapasztalható, hogy a droghasználó nők döntő többsége, ha várandós lesz, komoly erőfeszítést tesz a józanság elérésére, vagy ha az nem is sikerül, jelentősen mérsékli szerhasználatát. Beszámolóikban e törekvés okát rendre abban látják, hogy vigyázni szeretnének születendő gyermekük egészségére. Vagyis ők igyekeznek minél kedvezőbben hatni a magzatra, aki így akaratlanul is kedvező hatást gyakorol az anya magatartására.

A Józan Babák csoport alakulását részben az indokolta, hogy alapítói – önmaguk és mások – példájából hiába voltak tisztában azzal, hogy számos droghasználó nő, amikor gyermeket vár, szokatlanul motivált szerhasználatát elhagyni, életmódot váltani, a „külvilág” mintha erről nem venne tudomást.

Magyar Narancs, 2006. november 2.: Októberben tartotta első találkozóját néhány fiatal anyuka, akik egy önsegítő közösség tervét dédelgetik. Az egybegyűltek teherbe esésük idején vagy várandósként mindannyian fogyasztottak több-kevesebb drogot, nőgyógyászok sora javasolta számukra az abortuszt, ők mégis szültek. (…)

A gyermekvédelem az újszülöttgyilkosság mellett a „rossz bánásmód különleges eseteként” tartja számon, ha a kismama terhessége alatt illegális drogot vagy alkoholt fogyaszt, mértéktelenül dohányzik vagy prostituáltként dolgozik.

A Józan Babák nevű csoport találkozóján részt vevő nők az eseményt követő beszélgetésen megütközve fogadták, hogy közük volna egy gyermek életének kioltásához, akár egy módszertani osztályozásban is. Ahogy a teherbe esésekor még ecstasyt használó Gabi fogalmazott, három éve, terhesgondozása alatt éppen azért váltott háromszor nőgyógyászt, mert drogozásáról hallva orvosai igyekeztek rábeszélni az abortuszra, holott erről hallani sem akart. A néhány hétvégén használt szerek magzatra gyakorolt hatásáról nem kapott tájékoztatást, a nőgyógyászok azzal szerelték le, hogy ők nem drogokkal foglalkoznak. Gabi, amint kiderült, hogy terhes, nem vett be több tiltott szert, erős dohányzását napi néhány szál cigaretta elszívására csökkentette, végül egészséges lányt szült. Utolsó orvosa előtt, akinél a szülése zajlott, már eltitkolta droghasználatát, mert elege lett az egészségügyi személyzet megvető viselkedéséből.

A droghasználó szülők és a terhesgondozásban közreműködők (szülész-nőgyógyász, háziorvos, védőnő) gyakran kölcsönösen idegenkednek egymástól. Sok helyütt az orvos és a védőnő tudása hiányos a tiltott drogok magzatkárosító hatásáról. Ahogy egy névtelenséget kérő szülész-nőgyógyász panaszolta: „Egy amúgy is túlterhelt járóbeteg-rendelőben képtelenség a napi munka mellett a változó összetételű, gyakran egymással is kombinált szerek lehetséges hatásairól részletgazdagon tájékoztatni, főleg ha a beteg is bizonytalan, mennyit mondjon el szenvedélyeiről, szokásairól.” Így, bár a magzati élet védelméről szóló törvény előírja, hogy a várandós nőt tájékoztatni kell az egészséges életmódról, a helyes táplálkozásról és „a magzatot károsító hatások (különösen a dohányzás és alkoholfogyasztás) elkerülésének fontosságáról”, a közlés általában sztereotip tőmondatokban merül ki.

(Oberth József 2006)

A Józan Babák csoport alakulásától kezdve elérhető volt a Magyar Emberi Jogvédő Központ (MEJOK) józsefvárosi (Budapest VIII. kerületi) alacsonyküszöbű addiktológiai ügyfélszolgálatán, ügyeletese előbb hetente egy, majd három napon várta a jelentkezőket. Mivel az érdeklődés fokozatosan nőtt, az ügyelet létszámát növelni kellett, s 2008-ban már két-három fiatal édesanya fogadta a tanácsért fordulókat, végül tevékenységüket professzionális segítők, nőgyógyász, védőnő, pszichológus, jogász ügyeletesek részvételével kellett kiegészíteni.

2008 őszére egy háromlépcsős ellátási modell alakult ki, melynek első lépcsőjeként a jelentkező sorstárs-segítő nőkkel vehetett fel és tarthatott kapcsolatot, második lépcsőjeként – szintén névtelenül – helyben ügyelő professzionális segítőkkel, harmadik lépcsőjeként pedig – az ügyfél egyetértésével, a sorstárs- és hivatásos segítők menedzselésével – beléphetett a nem anonim ellátórendszerbe (terhesgondozás, addiktológia stb.).

A gyakorlati tapasztalatok azt mutatták meg, hogy ha egy várandós nőt vagy gyermeket nevelő szülőt egy számára megbízható segítő végigkíséri ezeken a lépcsőkön, akkor többnyire nem marad távol az egészségügyi vagy más ellátásoktól. Például a várandósként jelentkező nők 95-98 százaléka – 2008 óta minden évben – bekerül a terhesgondozási rendszerbe, holott előtte többségük (évente 65-85 százalékuk) gondozatlan terhes volt. Ezt a változást főleg azzal magyarázzák, hogy egyedül félnek a „hivatalos” ellátásokkal kapcsolatba kerülni, mert – elsődleges okként – attól tartanak, droghasználatuk miatt majd „elveszik” tőlük születendő gyermeküket. Ha azonban úgy érzik, ez a veszély csökken, mert egy segítő szolgáltatás változatos

eszközökkel támogatja (sorstársi konzultáció, egészségügyi, lelki, jogi tanácsadás, bírósági képviselet, lakhatás, lakóintézményi elhelyezés keresése stb.), sőt – igény szerint – egy-egy segítő akár személyesen elkíséri az ellátóhelyekre, akkor félelmük csökken, és már névvel is „mernek” segítséget kérni.

Szocioterápia

Harmadik feljegyzés: klubterápia – 2008-ban az említett józsefvárosi alacsonyküszöbű szolgáltatás hivatalosan is felvette a Józan Babák Klub nevet. A klub szó nem csupán hétköznapi, hanem közösségi terápiás értelemben jelent meg.

A szocioterápia szakmai irányelvei: Klubterápiák. Definíció: öntevékenyen működő csoportok, amelyek a szabadidő hasznos eltöltésére szerveződnek, ahol az alapvető cél a kötetlen, kellemes, felüdítő társas együttlét biztosítása, emellett különböző programok szervezésével, kreatív tevékenységek gyakorlásával tartósíthatók a pezsgő, változatos együttlétek.

Gyakoriság és időtartam: hetente 1-2 alkalommal, a délutáni, kora esti időszakban, 2-4 órában.

Szakember: a személyzet bármelyik tagja – háttérben maradva – tanácsadó szerepet tölthet be, de – az öntevékenység biztosítása céljából – vezető szerepet nem vállalhat.

 (Horváth Szabolcs 2003)

A klubterápiára tett utalás azt a szándékot tükrözte, hogy az alacsonyküszöbű szolgáltatás részeként – a már említett ellátások mellett – olyan programok is megjelenjenek, amelyekben bárki új közösségi kapcsolatokat építhet. A Józan Babák Klub eleve azon az elven szerveződött, hogy sorstárs- és hivatásos segítő munkatársai, ügyfelei, azok hozzátartozói, önkéntesei és bármely érdeklődő között nem tesz különbséget, s nem csupán „politikailag korrekt” dekrétumokban, hanem a mindennapok gyakorlatában sem. Ezzel összhangban, egy klubterápiás foglalkozásnak, csoportnak nincs vezetője, a résztvevők egyenrangú felek. Lehetséges természetesen egyes feladatokat személyekhez rendelni – így van, aki szervezőmunkát végez, más az elméleti tudását, művészi tehetségét adja és így tovább –, de végső soron egyikük sem tekinthető a másiknál „fontosabb” embernek.

Ez a felfogás részben azon alapszik, hogy mindenkit teljes értékű, kompetens, autonóm személynek tekintünk, s ennek viszonylatában másodlagos, hogy egyébként a társadalom megbecsült tagja, vagy deviánsnak nevezett életvitelt folytat, professzionális segítő, a szabadidejét tölti egy klubban, vagy ott kifejezetten önismereti, terápiás munkára tart igényt önmaga számára.

A résztvevők közötti viszonyt, szerencsés esetben, elfogadás és megértés jellemezheti, mégpedig kölcsönösen, tehát nem egy hivatásos segítő vagy más, erre jelölt ember segít a csoport tagjainak, ami egyirányú, vezető-vezetett jellegű kapcsolat lenne, hanem abból indulunk ki, hogy minden jelenlévő képes kétirányúan, támogató módon kapcsolatot teremteni és fenntartani másokkal.

A klubterápia külön is segíti azok ellátását, akik a már említett problémás szerhasználók közül érkeznek. Az ő esetükben gyakori megfigyelés, hogy – aktuálisan – nehezen vagy sehogy nem képesek olyan hierarchikus viszonyokhoz illeszkedni, ahol „főnök”, „terapeuta”, „vezető” vagy más, irányító funkcióval rendelkező személyt kell elfogadni, netán követni. Az ilyennel szemben nagyfokú bizalmatlanságot tanúsíthatnak, saját állapotukat illetően nem ismerik el kompetensnek („Mit tudsz Te arról, min megyek én keresztül?”), így egy vezetővel működő csoportnak eleve nem válnak tagjává, vagy onnan könnyen elmaradnak. Ezzel szemben egy olyan közösségben, ahol extrémnek tekintett tapasztalatokat, élményeket, szenvedéseket, örömöket a normálisnak mondottakkal egyenrangúnak, ugyanolyan érvényesnek veszünk, az elbeszélőjét pedig egyenrangú személynek, ez a probléma értelmét veszítheti.

Negyedik feljegyzés: Álomszínház – Jelen fejezet szerzője, alakulásától kezdve kísérem a Józan Babák csoport tevékenységét, valamint segítőként részt veszek a Józan Babák Klub alacsonyküszöbű szolgáltatásaiban. A közösségi programok kialakításában korábbi tapasztalatom nyomán merült fel a playback-színház alkalmazásának lehetősége.

A playback-színház nyitott, terápiás célú működésével először akkor találkoztam, amikor 2003-ban megnéztem az akkor alakult Álomszínház egyik első előadását. A Városligetben a kábítószer-ellenes világnap alkalmából különféle prevenciós, sport- és művészeti programok között leltem rá. Egy tóparton álló sátorban került sor az előadásra, ahol Parádi József játékmesterrel lépett fel a színészből, reumatológusból, pszichológusból és másokból álló társulat. Parádi pszichoterapeutaként magánpraxisában főleg szorongásos panaszokkal érkező pácienseket kezelt, valamint régóta érdeklődött az álmok iránt, így most színházi közönségét arra buzdította, hogy ha félelmetes, szorongásos álmokra emlékeznek, azokat bátran meséljék el az előadás keretei között, és színházával rögtönözve megmutatja, láthatóvá teszi azokat, rálátást nyújtva a mesélőnek.

A playback-színházban – körülbelül az előadás harmadánál – a közönséget szóval tartó játékmester arra hívja fel a nézőket, forduljanak egymás felé, lehetőleg mindenki olyanhoz, akit korábban nem ismert, és az így kialakuló párokban osszanak meg egymással egy-egy személyes élményt. Én az Álomszínház előadásán egy húsz év körüli lány mellett ültem, akinek, ha már szorongásos álmokról volt szó, elmeséltem egy visszatérő, sajnálatosan realisztikus és igen nyomasztó tapasztalásomat. Amióta egyik nagymamám néhány évvel korábban meghalt – kezdtem mesélni –, álmomban, de néha elalvás előtt, ébren is a negyedik emeleti lakása előtti körfolyosóra gondolok, ahogy azon megyek bejárati ajtaja felé, amikor az ajtó előtt nem sokkal kényszert érzek átmászni a korláton, a mozgásom kontrollálhatatlanná válik, öngyilkos veszélybe sodrom magam, és lezuhanok a magasból a ház udvarára. Mivel ez esztendők óta ismétlődik, a kényszeres mozgássorhoz kapcsolódó halálfélelem és kontrollvesztés érzése könnyen felidézhetővé vált számomra – lám, most is. A szomszéd lány szeme felcsillant. Ő röviden azt a történetét osztotta meg velem, hogy pár éve lakótelepi otthona nyolcadik emeleti ablakába állt ki, amikor kamaszkori szerelmi csalódásában „maga alatt volt”, és onnan kiugrani készült. Állapotát megsemmisültnek írta le, nyugodt hangon, nyoma sem volt teátrális túlzásnak. A lány felidézte, ahogy az ablakkereten állva odalent minden olyan aprónak és távolinak tűnt, s ő cseppet sem izgult, helyes megoldásnak érezte kivetni magát, amikor háta mögül nagymamája meleg, hívó hangját hallotta, „Gyere be, kislányom!”, mire ő így is tett, hallgatott rá, bár nagymamája ekkor már évek óta halott volt. Szomszédommal később egymás után kimentünk a közönség elé, és már a jelen lévő százfős publikum előtt újra elmeséltük élményeinket, a színészek pedig eljátszották azokat.

Az előadásról több benyomást is megőriztem. Látható volt, hogy ez a színházi közeg alkalmas befogadni kritikus mondandókat, ahogy más nézők felszabadult, vidám történeteit is – sőt, a társulat számára nem okozott gondot hirtelen váltásokkal egymástól jelentős távolságra lévő élményeket meghallgatni és megjeleníteni. A nézők viselkedése olyasmit sugallt, hogy örülnek, mert végre valahol érdeklődő emberek számára kibeszélhetnek egyébként ritkán szóba hozott élményeket. Feltűnt, hogy a közönség és a társulat könnyen dekódolják egymás közléseit, a színház egész közege összhangban működik. Az még nem lett volna meglepő, ha ez az összhang a nézői élmények körében csak olyan általánosságokra terjed ki, mint hogy mindenki tudja, mit jelent álmodni vagy mi az a szorongás, de – az említett történetpárban – még az alighanem halállal végződő, külső behatás nélküli lezuhanások és elhunyt nagymamák kapcsolata sem bizonyult egyedülállónak, vagyis az előadás képes volt egy statisztikailag igencsak valószínűtlenül létrejövő élményközösséget is megteremteni.

Az elraktározott emlék legközelebb akkor került elő, amikor a Józan Babák Klub szociális szolgáltatásának előkészítése zajlott. 2007-2008 táján Parádi József és az Álomszínház az RS9 Stúdiószínházban rendszeresen tartott playback-színházi tréningeket, amelyekre a Józan Babák önsegítő csoport néhány tagjával több alkalommal ellátogattunk, illetve – pályázati források felhasználásával – mintegy huszonöt embert, személyes ismerősöket, hivatásos segítőket vittünk magunkkal. 2008-ban még egy ötnapos színháztábort is megszerveztünk húsz vendéggel. A résztvevők azonban, akiket minden kimondott cél vagy kötelezettség nélkül vittünk a képzésekbe, önmaguktól is azt az igényt fogalmazták meg, hogy – ha van rá lehetőség – szeretnének színpadra lépni. Ebből az időszakból származik egy nyilatkozat a későbbi Józan Babák Klub Playback-színháza egyik alapítójától, aki épp szűkebb társaságban szervezett próbát:

Magyar Narancs, 2007. május 24.: – Még télen jártam egy hétvégi playback-színházi tréningen. Azt tapasztaltam, hogy a húszfős alkalmi közösségben, melynek tagjai jobbára életükben először látták egymást, szokatlanul nyíltan beszéltek szorongásaikról, magánéleti konfliktusaikról, intim szokásaikról. Talán azért, mert a tréning során a jelenlévők egymás történeteit játszották újra rövid jelenetekben, különböző gesztusok segítségével, és az újrajátszás csak akkor sikerülhetett, ha valamennyire beleéltük magunkat a másik helyzetébe. Vagyis a szerepfelvételi feladat kapcsán eleve nem alakult ki kritikus, ítélkezésre hajlamos távolságtartás – minden hallgató az átélésre és befogadásra törekedett. Azt hiszem, ez az alapállás nagyban segítette, hogy aki mesélni kezdett önmagáról, a féltett titkait, kritikus gondolatait, fantáziáit is ki merte adni, hiszen a hallgatósága kész volt befogadni ezeket. Ezt az együttműködést szerettem volna újra kipróbálni, amiért meghívtam játszani néhány barátomat.

(Oberth József 2007b)

Női történetek a színházban

Ötödik feljegyzés: gyermekekről – 2008. május 23-án tartotta első nyilvános előadását a Józan Babák Klub Playback-színháza. Az alkalomra egy Születéstörténetek című estet szerveztünk, amelyen fellépett a házigazda Megálló Csoport Alapítvány addiktológiai terápiás színházi csoportja, magam droghasználó nők gyermekvállalásáról beszéltem egy ismeretterjesztő előadásban, Parádi József pszichoterapeuta Stanislav Grof munkásságát elevenítette fel, majd ugyanő játékmesterként vitte playback-színházunk premierjét. A hűség kedvéért: ezen a napon Dolgos Dolli, Kunos Vera, Mándi Bettina, Sebestény Tibor és Török Zsuzsa voltak a színészek, Tas Gergő zenélt.

A két fogantatással, szüléssel, születéssel kapcsolatos beszéd előhívta a nézők saját vonatkozó emlékeit, közülük legtöbben már józanul élő opiátfüggő emberek voltak. Itt két történetet idézek, amiket rögtönözve színre vitt társulatunk, de önmagukban is jól érzékeltetik, milyen élmények meghallgatására, megosztására szerveztük előadásunkat.

1. néző: – Amikor mákteáztam, illetve intravénásan használtam házi készítésű heroint, hét évig, akkor nekem volt két abortuszom. Egészségügy, tanácsot kértem, azonnal vetesd el! A második abortusz az egy huszonegyedik héten felismert terhesség volt, mindenféle konzílium előzte meg a döntést, ami végül megszületett, hogy ez a gyermek élve ne szülessen meg. A huszonnegyedik héten megindítottak egy olyan szülést, amellyel végül ’halálra’ hoztam ezt a gyereket. Éjszaka elintéztem, hogy megnézhessem azt a kis magzatot… nem is olyan kicsit. Tudom, hogy egy kislány volt, szőke volt a haja.

2. néző: – Nagyon sok érzés kavarog bennem… Öt évet heroinoztam, és nem használom most már öt éve. Komlón voltam terápián. Két dolog is eszembe jutott, az egyik: bennem mindig volt egy olyan érzés, mindig el akartam mondani az anyámnak, amikor nagyon pici voltam, hogy én nem az ő gyereke vagyok. Volt bennem egy ilyen érzés, háromévesen. De olyan gondolataim is voltak, hogy én földönkívüli vagyok. Az volt az érzésem, hogy nem ide való vagyok. Egyszer a testvérem a fejemhez vágta, hogy engem az anyám nem is akart. A dél-amerikai országban, ahol akkor élt a családom, tilos az abortusz. Megtudtam, hogy az édesanyám el akart vetetni, de nem úgy, hogy orvoshoz megy, hanem beadott magának egy injekciót, amivel megindítják a szüléseket. Ezt be tudta szerezni, de nem sikerült. Mindig volt bennem egy ilyen vívódás, hogy meg is értettem: anyám egy idegen országban két gyerekkel, apám éppen börtönbe készült, voltak mindenféle zűrös ügyek, ő szintén kábítószer-függő volt. Van bennem egy ilyen, hogy megértem. Amikor ezt a fejemhez vágták, azt éreztem, hogy én ezt tudtam, természetes volt. Nagyon fájt, de benne volt az is, mintha tudtam volna. Ez az egyik, ami most nagyon feljött bennem. … Mindig van egy olyan érzésem, hogy nem tudok elég közel kerülni emberekhez. Ez lehet akár egy baráti kapcsolat, vagy párkapcsolat, akár a családommal a kapcsolatom. Egész életemben mindig kívülről néztem a dolgokat.

Hatodik feljegyzés: nappali emberek – A playback-színház előadásai lehetőséget teremtenek, hogy hosszabb távon egyfajta naplószerű kapcsolatot tartsunk a Józan Babák Klubhoz forduló emberekkel: kivel mi történik, akár éveken át. Az ilyenfajta találkozások segítenek kialakítani, fenntartani egy (re)szocializációs törekvéseket erősítő természetes támogató rendszert, elfogadó, megértő, bátorító kapcsolatokkal.

Egyik ügyfelünk, nevezzük őt Erzsinek, néhány éve akkor jelent meg ügyfélszolgálatunkon, amikor harmadik gyermekét várta. Erzsi állami gondozottként nőtt fel, később táncosnő lett, éjszakai mulatókban dolgozott. Igazi otthonra máig nem talált, kapcsolataiból két gyermeke született, akik ma gyermekvédelmi intézményekben élnek. Várandósként mindig kiszolgáltatott volt, hiszen olyankor dolgozni, önálló egzisztenciát fenntartani nem tudott, aktuális partnereire kellett bíznia magát, akik azonban erőszakos, bántalmazó férfiak voltak. Első találkozásunkra különös előzmények után került sor.

Erzsi épp egy alkoholproblémás nőket kezelő rehabilitációs intézmény lakója volt, ahol férfi látogatójától teherbe esett. Mivel az intézmény formálisan elfelejtette megtiltani az ott élő nők szexuális életét, csak azzal az indokkal tudták elbocsátani, hogy megszegte a házirendet, amennyiben az külső látogatók fogadását csak a közös társalgóban engedte, a lakók saját szobájában nem. Ezután utcára került, s bár szerette volna megtartani gyermekét, hajléktalanként inkább az abortuszt választotta, attól tartva, terhesen ismét egy férfitól válna függővé, aki visszaélhet helyzetével.

Az elmúlt években Erzsi többször élt más rehabilitációs intézményekben, mostanában józanul próbál „új életet” kezdeni. Intézményeken kívül töltött időszakaiban rendszeressé váltak találkozásaink, esetenként részt vesz nyitott közösségi programjainkon is. Nemrég életében először legális munkahelyen vállalt munkát, amiről nyilvános playback-színházi előadásunkon így mesélt:

– Konyhai kisegítő vagyok. Életemben először most kezdtem el dolgozni. És teljesen hülyén kezdtem el. Palira vettek. Hétről hétre egyre jobban okosodtam, és észrevettem, hogy kihasználnak. A főnököm – korábban az éjszakában dolgoztam, táncosnő voltam – nem tudott rólam semmit, csak annyit, hogy Erzsi vagyok, harminckilenc éves.

A kollégáim, két csaj, nagyon szemetek voltak velem. Mindent úgy tanultam meg, hogy lebaszásokat kaptam. Semmiben nem segítettek, és három hónap alatt rengeteg gonoszságot kaptam tőlük. Én ezt úgy vettem, hogy ’Erzsi, ne sértődj meg, mert okosodsz!’ Csöndben, alázatosan én ezt kibírtam, és a legvégén most már ott tartottam, hogy – képzeljétek el – patyolattisztaság volt az üzletben, pedig előtte tök koszos volt az egész.

Észrevettem, hogy elárul a főnök. Észrevettem, hogy a nappali világban hogy gondolkodnak az emberek. Teljesen megdöbbentem, mert az éjszakai világban úgy van, hogy a bűnözők belemondják a frankót az arcomba. Teljesen megdöbbentem, mert olyan vagyok, mint egy kislány, harminckilenc évesen, aki most jött ki az iskolapadból, pattogok, mint a gumilabda, tiszta bolondnak néznek. Vissza is kaptam, hogy ’bolond ez a lány’.

A nappali emberek, nem korrektül, kibeszélik egymást, és amikor ott van a másik ember, akkor így belejópofáskodnak az arcába. Moziztam végig, hogy ’Úristen, ez a nappali világ ennyire gáz?’ Én a szállón mindig elmesélem a szociális munkásoknak, hogy ez milyen égő!

Most felmondtam 22-ével, mert volt az egyik csaj, akivel hiába voltam kedves, nagyon megalázó volt a viselkedése, és nem bírta elviselni, hogy nagyon precízen dolgozok, meg hogy kedves vagyok hozzá. Egy héttel ezelőtt, tök fájt a lában, bementem a vécébe, levettem a fáslimat, egy perc múlva lejárt a munkaidőm, és én mindent precízen csinálok, előtte betettem a salátát a helyére. Kint kérdezi a főnököm, hogy miért nem tudja bezárni a hűtőajtót, erre a csaj azt mondja, az a ’bolond geci’ csinálta, aki szerinte én vagyok. Na, akkor én fölálltam, beszédültem, elsötétült minden, és akkor – mondom – én most megyek ki! Előjött a régi Erzsi, a primitív. Kirohantam, remegtem: – ’Valamit csinálj, mert le fogom ütni a gecibe!’ Amikor ezt a szót kimondtam, azt gondoltam: ’Úristen, előjött a régi Erzsi!’

És mondja a főnök: - ’Oldjátok meg!’

’Ja, oldjuk meg?’ – akkor én meg azt éreztem, hogy ha ennyire leszarta az én munkámat, akkor állapodjunk meg, akkor kérem vissza a harmincezer forintot, mert annyira rafinált volt, hogy letétbe kellett tennem, nagyon kihasznált. Mondtam neki, hogy ha te főnök létedre nem tudod azt csinálni, hogy azt mondod ennek a nőnek, állítsa le magát, akkor én nem akarok itt dolgozni.

És nekem nagyon fáj, hogy a szívemet-lelkemet kitettem, nagyon sok megaláztatásban volt részem, és erre ő elfordította a fejét, és azt mondta, ’Oldjátok meg!’, ennyire nem számítottam neki.

Nézőpontok

Hetedik feljegyzés: józan és nem józan nézőpontok kölcsönös megismerése – A Józan Babák Klub Playback-színháza kezdetektől vegyes társulat, abban az értelemben, hogy a szociális szolgáltatói működésben sorstárs-segítőként, ügyfélként vagy professzionális segítőként jelen lévő emberek egyaránt részt vesznek benne. Ahogy már láttuk a klubterápiás elveknél, a közreműködők között nincs hierarchikus viszonyrendszer, eredendően egyenlők, és valamennyiük értékrendje, tapasztalati háttere, világlátása érvényes. Egy addiktológiai szolgáltatás számára természetesen igen előnyös, ha a droghasználatban érintett emberek és a segítők mélyrehatóan megismertetik saját és megismerik egymás mindennapos örömeit, problémáit, életvezetését – a józanság megtartása vagy a „nappali emberek” közé való beilleszkedés nehézségeitől a szakmai, hivatásbeli kihívások kezeléséig.

Egyik jelentős droghasználói múlttal rendelkező, majd a Józan Babák Klubban hivatásos segítővé vált társulati tagunk, fiktív keresztnévvel, 2011-ben így nyilatkozott:

„Hosszú éveken keresztül voltam heroinista, alkoholista és gyógyszerfüggő. Mindent magamba tömtem, amitől kábulni lehetett, és nem volt megállás, elképzelni nem tudod, milyen mélyre jutottam” – kezd bele Péter a történetébe, miközben jó mélyen szívja a cigarettát. „Többször is megpróbáltam leállni, negyedszerre sikerült: 2008 ősze óta tiszta vagyok. Az utolsó rehabilitációmon találkoztam az improvizációs elemeket is alkalmazó érzésszínházzal, ami nagy hatással volt rám, mert a színpadon a saját érzéseimet addig nem tapasztalt módon mutathattam meg, saját asszociációimat, indulataimat, ötleteimet felhasználva, azokkal nem rombolva, hanem alkotva. Úgyhogy, amikor kijöttem a rehabról, Budapestre, a Megállóba kerülve, csatlakoztam az ottani színházi csapathoz is, és részt vettem minden színházzal kapcsolatos eseményen. Ekkor, a Megállóban találkoztam a Józan Babák Klub Playback-színházával, akik vendégként néha rögtönzéses jelenetekből álló színházi előadásokat tartottak. Nagy hatással voltak rám, elhatároztam, hogy elmegyek egy tréningjükre, és ha belemennek, csatlakozom hozzájuk. Ez másfél éve volt, azóta jártam több tréningen, állandó szereplő lettem, több tucat előadáson vettem részt, nem engedtem el őket, és nincsenek is ilyen terveim” – teszi hozzá mosolyogva Péter. Közben újabb cigarettára gyújt egy józsefvárosi, Baross utcai bérház földszinti gangján, a társulat bázisán, ahová most próbára érkezett. A cigi maradt, minden mástól megszabadult. A speciális színház célokat, barátokat, szerelmet adott neki, nyitottabb, önmagát vállaló, szeretni és becsülni tudó emberré vált. „Anyag nélkül szükségem volt arra, hogy történjen valami bizsergető, izgalmas, amivel a szabadidőmet is kitölthetem. Számomra igazi adrenalinbomba rögtönözni, az előre írt és megtanult szöveg biztonsága nélkül kiállni a színpadra. Feldob, hogy nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban. Ez az ’itt és most’, az adott pillanatban létezni, utánozhatatlan” – mondja Péter. Számomra csaknem hihetetlen, hogy harmóniát és kiegyensúlyozottságot sugárzó interjúalanyom józanná vált drogfüggőnek vallja magát, aki valaha autókat tört fel, hajléktalanként élt, és megesett, hogy kukákban keresett ételt.

(Nagy Melinda 2011)

Társunk azóta szociális gondozóként szociális szakmai végzettséget szerzett, ma egy hajléktalanszállón dolgozik. Társulati működésén keresztül, próbákon elmesélt történeteiből megismerhettük drogkarrierje állomásait, egykori hajléktalanná válását, családalapítási kísérletét, droghasználóként és józanul gyakorolt apaszerepét és így tovább.

Másik társunktól azt tudtuk meg, milyen az ő konzervatív, felső középosztálybeli élete, az ahhoz tartozó elismertebb társadalmi kapcsolatok kimértebb világával. Más megosztotta, milyen volt orvosként megtapasztalnia egyes drogok hatásait, és ebből milyen személyes következtetései származtak, amiket később a gyógyításban is érvényesíthetett. Megint más fiatalkori droghasználata, majd Istenhez való megtérése történetét beszélte el. És így tovább, élettörténetek sokaságán keresztül.

Mintha egy efféle, többrétű közösségnek lenne a karikatúrája, amit Hérodotosz (1988) ír régi perzsák szokásairól: „…a legfontosabb dolgokról viszont részegen szoktak tanácskozni. Amit tanácskozás közben helyeseltek, másnap józan fővel újból fölveti a házigazda, akinél összejöttek tanácskozni. Ha józanul is helyeslik, aszerint járnak el, ha pedig helytelenítik, elvetik. Amiről viszont előzőleg józanul tanácskoztak, azt részegen újból végigtárgyalják.”

Ha ilyen módon nem is szükséges mindenkinek ismernie a józanság és a részegség nézőpontjait, azt egy közösség erényének és gazdagságának szeretném tekinteni, ha abban egy-egy kérdést eredendően józan, szociális droghasználó, már józanná vált egykori használó, vagy a droghasználat világát segítőként megismerő emberek együtt tárgyalnak meg, többféle „hozott” nézőpontot, értékrendet, világnézetet képviselve.

Nyolcadik feljegyzés: trauma – Egy saját élmények megosztásával foglalkozó közösségben óhatatlanul megjelennek traumákról szóló történetek – kivált, ha a résztvevők között droghasználó emberek és droghasználók hozzátartozói is jelen vannak. Ilyen körben számítani kell arra, hogy a résztvevőket az átlag populációhoz képest több lelki probléma, extrém konfliktusok emléke, szexuális abúzusélmény és más, veszélyeztető esemény története terheli, amelyeket itt nyilvánossá tehetnek.

A playback-színház alkalmas arra, hogy a néző akár felidézze, majd a színpadon megelevenedni lássa traumatikus emlékeit. Ez a folyamat természetesen csak akkor járhat kedvező hatással, ha a mesélő önkéntesen jelentkezik, vagyis semmiképpen nem szabad kívülről arra ösztönözni, hogy idejekorán vigye a közösség elé számára fájdalmas élményét, vagy abból olyan részleteket, amelyeket nem szeretne megosztani.

A playback-színház nem helyettesíti a traumatikus élmény egyéni feldolgozását – de hasznos eszköz lehet olyan trauma elbeszélésére, amelyet elszenvedője elég biztonságosan képes kezelni ahhoz, és megérett benne arra, hogy másokkal megossza. A „titok” ilyenfajta feloldása, ha a színházi közeg megfelelően reagál rá, a mesélő számára elfogadást, nyugalmat, megkönnyebbülést, megbékélést hozhat, és érzékeltetheti vele az élmény kezeléséhez szükséges alkalmasságát, kompetenciáját.

Kilencedik feljegyzés: normalitás – A traumatizáló események jellemzően nem hasonlítanak a mindennapokban átélhető eseményekhez, azoknál többnyire váratlanabbak, erőteljesebbek, netán erőszakosabbak. Ennélfogva nem is szoktuk normálisnak, magyarul szabványosnak tekinteni azokat. Egy addiktológiai ellátás programjaiban ugyanakkor sokan jelennek meg, akiknek az élettörténete mintha ilyen traumatizáló, nem normális események sorozatából tevődne össze. Az önmagukat drog- vagy alkoholfüggőnek tekintő emberek, akik sok traumatikus élményt éltek meg, önsegítő csoportjaikban a nem függő embereket néha úgy is nevezik, a „normik”, minthogy azok életformája a sajátjukénál szabványosabbnak látszik.

Tizedik feljegyzés: kánon – Playback-színházunk egyik célját úgy is megfogalmazhatjuk, hogy abban a „nappali emberek” és az „éjszakai emberek”, a „normik” és a „függők” részint kölcsönösen megismerhetik egymás történeteit, nézőpontjait, részint a színházi játék együttműködésében „itt és most” zajló közös cselekvéssé alakíthatják azokat. A jelen idejű együttesség a másként tulajdonságok, szokások, betegségek és egyebek szerint csoportokra osztott emberek osztatlan közös történetét hozzák létre, amihez mindenki csatlakozhat.

Gyermekvédelem

Tizenegyedik feljegyzés: Szegletkő Gyermekotthon – Néhány éve a már idézett addiktológiai sorozatomban jelent meg egy cikk a kiskorúak[i] magyarországi ellátásáról.

2007. január 11., Magyar Narancs: „’Full’ eredmény, hogy ez a ház ma áll és működik – fogalmaz Laczkó Mihály atya, az Alsónémedi határában fekvő Szegletkő Gyermekotthon vezetője. A fiatal katolikus pap előbb hat évig a Pest megyei település plébánosa volt, addiktológiai konzultáns diplomát szerzett. Az ezredforduló körül fogott hozzá egy droghasználó gyerekeket és serdülőket fogadó otthon szervezéséhez. –Pár éve egy szakállamtitkár azt mondta, legyen ez az alsónémedi intézmény egy modellkísérlet, hogyan lehet megoldani a nem állami gondozott szerhasználó gyerekek rehabilitációját. Négy-öt évig működik, majd a tapasztalatok alapján kidolgozzák az ellátási forma jogi és finanszírozási szabályait. Készítettem egy tervet, de az illetékesek letolták az asztalról, hogy nincs elég pénz. Az állami gondozáson kívül élő szerhasználóknak azóta sincs terápiás jellegű rehabilitációjuk.”

Az alsónémedi otthon, ha addiktológiai profilú intézményként nem, a gyermekvédelmi rendszer speciális otthonaként mégis megnyílhatott. Magyarországon ugyanis a gyermekvédelem az egyetlen, amelynek kötelezettsége a kiskorúak ellátása, ha azok esetenként szerfogyasztók is. A Szegletkő tavaly február 1-jétől működik, jelentős részben a váci egyházmegye befektetésével. Tavasszal tizenhat fiú költözött be, tizenkét és tizennyolc év közöttiek. Azelőtt mindannyian állami gondoskodásban voltak: vagy tíz-tizenkét lakóval működő „lakásotthonban”, vagy negyven főig üzemelő „gyermekotthonban” laktak, ahol azonban disszociális magatartásukkal, alkoholizálásukkal, tiltott droghasználatukkal nem volt maradásuk. Most a Szegletkő négyszobás épületében és a körülötte lévő tanyán töltik idejüket. „Legtöbbjüknek az első napokban sokkoló a rendszeretet és a tanyasi ‚feeling’. Tartunk disznót, kecskét, sehol egy villamos, nincsenek szomszédok, semmilyen nagyvárosi impulzus nem éri őket. Szabott ideje van a felkelésnek, tanulásnak, munkának. Volt, aki olyan részegen vagy szétszívott fejjel érkezett, hogy azt se tudta, merre van arccal. Itt azonban nem jut droghoz” – jellemzi a kezdetet Mihály atya. (…)

„A rend fenntartása egyszerű eszközzel történik: következetességgel. Magam abszolút mértékben konfrontálódom a fiúkkal, szembemegyek velük, és ettől nem félek. Nem nézem el, amit másutt talán igen, hogy bejön cuccosan, vagy akkor érkezik meg, amikor akar. Vagy itt van, és változtatni akar, vagy ez nem az ő helye. Igaz, nincs más választása, mert visszahozzák. Szökésben baromságokat csinál, és előbb-utóbb úgyis megérzi, hogy bármennyire is kemény, ez az egyetlen hely, ahol befogadják és elfogadják őt. Sehol máshol – vázolja a lehetőségeket Mihály atya. – A gyerek azt nézi, meddig mehet el, én pedig közlöm.” A hatás főként a felnőtt személy hitelén múlik, mivel egy gyerekvédő hagyományos eszköztára korlátozott: a kiskorút eltilthatja a jutalomprogramoktól, megvonhatja a kimenőjét.

A világos elveket persze, bentlakásos intézményről lévén szó, napi huszonnégy órában kell képviselni, olyan tizenévesek között, akik vezető tünete a disszociális magatartászavar. „Másutt hasonló házakat végül kommandósok ürítettek ki, amikor a neveltek és a személyzet összeakaszkodott, és közelharc alakult ki. Mi megvagyunk, még ha a munkatársak a nyitás óta eltelt kilenc hónap alatt csaknem ki is cserélődtek. Ez égetős munka. Sokat számít, hogy jelenlegi kollégáim egy része leállt szenvedélybeteg. S én sem vagyok különb náluk: egykor nagyon durva kamaszéletet éltem. Voltak periódusaim, amikor inkább ittam, ha ahhoz jutottam hozzá. Ők legfeljebb más szereket is használnak. Nekem az volt a szerencsém, hogy volt egy nagyon jó mikrokörnyezetem, a család. Aztán ez a kamaszlétem elmúlt, de a fiúkkal beszélgetve a saját életem példáit mesélhetem, a saját egykori küzdelmeimet” – mondja Mihály atya.

(Oberth József 2007a)

Tizenkettedik feljegyzés: „Jézusom!” – A Szegletkő Gyermekotthonról szóló szöveget azért is másoltam ide, mert azt olvasva nem az a benyomás alakul ki, hogy ezek a speciális nevelési szükségletűnek nevezett fiúk épp a playback-színház iránt érdeklődhetnének, sokkal inkább el lehet őket képzelni valamilyen küzdősport gyakorlása közben, ha józanabb programokban gondolkodunk. Viszont pontosan ez az ellentmondás volt az, ami miatt úgy gondoltam, érdemes lenne előadásokat tartani náluk a Józan Babák Klub Playback-színházával.

Első alkalommal 2009 februárjában léptünk fel a gyermekotthon tágas ebédlőjében, amikor magam voltam a játékmester, másodszor májusban, Parádi József vezetésével. Emlékszem, ahogy utóbbi esetben a helyszínre értünk és Parádi meglátta a közönséget, tizenöt serdülő fiút, akik az ebédlő oldalfalánál elhelyezett kanapékon hevertek, ahogy a kamaszok szét tudnak folyni, önkéntelenül ezt mondta: „Jézusom! Itt fogunk fellépni?” Aztán valahogy a nézők mégis erőt merítettek, mesélni kezdtek, sőt a nevelők közül is bekapcsolódtak, a színészek kellően élénkek voltak, hogy lekössék mindenki figyelmét, végül egy kifogástalan másfél órás előadásunk kerekedett.

Tizenharmadik feljegyzés: 10 perc – A playback-színházi előadások sikere némi meglepetést okozott, lévén az otthon lakói kilencven percen át nem szoktak egy helyben, figyelemmel megmaradni. A nevelők között volt, aki úgy vélte, ha ez a színház ilyen hatást gyakorol, akkor külső programként célszerű lesz előadásokat látogatni a fiúkkal. Így 2009 őszétől előbb a Józan Babák Klub józsefvárosi termében, később a Tűzraktér nevű szórakozóhelyen és kulturális befogadó térben havi, majd heti rendszerességgel felkeresték előadásainkat. Csillag György nevelő 2011 tavaszán erről így nyilatkozott:

Általában az a képlet, hogy a gyerek a drogok miatt elad mindent, de az sem ritka, hogy meg is veri a családtagokat, ezért kerülnek ide. Nehéz lekötni a figyelmüket, korábban maximum 10 percig voltak képesek koncentrálni, gyakorlatilag most tanulnak meg írni és olvasni is. Amióta playback-színházba járunk velük, sokat javultak a tanulási képességeik, hosszabb ideig tudnak koncentrálni, és már az érzelmeikről is tudnak kommunikálni. Többségük, amikor hozzánk került, azt sem tudta, milyen szavakkal lehet érzelmeket kifejezni, mit jelent például az öröm, a bánat, a fájdalom. Speciális nevelést igénylő gyerekek, „speckók”, ezt mondják ki hivatalosan rájuk, mielőtt hozzánk kerülnek. Addigra már olyan hihetetlen lelki fájdalmakon vannak túl, mint más egész életében. Már fáj nekik a létezés, a felébredés reggel, mert tudják, hogy az egész napjuk rossz lesz. Nem kellettek a családnak, nem foglalkoztak velük vagy ’bután’ szerették, inkább bántották őket.

(Nagy Melinda 2011)

Tizennegyedik feljegyzés: Kavicsok – A Tűzraktérben minden pénteken tíz-tizenöt fiú vett részt a Józan Babák Klub előadásain, amelyeket a társulat és a közönség bevonásával tartott nyitókörök (Ki hogy van, milyen kedvvel érkezett?) és közös zenélések előztek meg, főleg dobok és ritmushangszerek használatával, majd a program végén egy órán át nyitott színházi próbát tartottunk, amit közös zárókör követett. A gyermekotthon lakói így rendszeresen próbálni kezdtek, míg négyen 2010 szeptemberében egy hétvégi húszórás színháztréningünkön is részt vettek, melynek zárásaként, Boros Csilla játékmester közreműködésével, előadást tartottak.

November 20-án, a Gyermekjogi Világnapon, a Tűzraktérben ismét közös előadáson szerepeltünk négy színész fiúval, immár egy nyilvános rendezvényen. 2011 tavaszára aztán felmerült a társulatalapítás igénye, és Kavicsok néven létrejött a Szegletkő Gyermekotthon playback-színházi alakulata. 2011. március 31-én az Esélykert (Erzsébetvárosi Közösségi Ház), április 7-én a PreventArt drogmegelőzési rendezvényén (Angyalföldi József Attila Művelődési Központ) még magam voltam a játékmester, azután ezt a szerepet Csillag György nevelő vette át, és onnantól a Szegletkő önálló előadásokat tudott tartani. Azóta több tucat alkalommal léptek fel gyermekotthonokban, hajléktalanszállókon, egyetemeken, ifjúsági klubokban, mostanában legtöbbször a józsefvárosi Védőhálóban, egy katolikus ifjúsági szervezet klubhelyiségében.

Erőszakmentesség és morális készség

Tizenötödik feljegyzés: speciális szükséglet – A Szegletkő Gyermekotthon lakóiról – a Kavicsok fellépésein – a nézők nem mindig tudják, kik is ők valójában? Igaz, ha valaki úgy konferálná fel a társulatot, mint speciális nevelési szükségletű fiúk csoportja, azzal valójában nem sokat mondana. A gyermekvédelmi törvény ugyanis a speciális szükségletet azzal alapozza meg, hogy felállítja a „disszociális” kiskorú kategóriáját, ami – a jogszabály szövege szerint – utalhat az érintett droghasználatára, kriminális viselkedésére, antiszociális magatartászavarára, vagy ezek valamilyen kombinációjára.

Ha mégis szeretnénk utánajárni, kik azok a serdülők, akik playback-színházat játszanak, jelenleg a következőt találjuk. A lakók (2013 őszén 15 fő) átlagos életkora 16 év (13 és 18 év között). Az életkorhoz mérten 2 évvel (0 és 3 év között) vannak lemaradva iskolai tanulmányaikban, amit azonban nem értelmi akadályozottság okoz. Kétharmad részük használt már pentakristályt[ii], marihuánát és szintetikus kannabinoidot. A legérdekesebbnek az tűnik, hogy a lakók közül 12 fő egy vagy több olyan viselkedészavar diagnózisával rendelkezik (elsősorban F91: magatartási zavarok változataiból), amely fenyegető, harcias, erőszakos cselekményeket foglal magába, vagy súlyos szociális normaszegéseket.

Tizenhatodik feljegyzés: kooperációs kihívás – Fenti kép alapján nehéz lenne feltételezni, hogy ugyanezek a fiúk egy playback-színházi előadás másfél órájában vagy egy hétvégi tréning húsz (!) órájában folyamatos figyelemmel kísérik más emberek történeteit, azokba beleélik magukat, majd felhasználásukkal a színpadon hangulatképeket, jeleneteket improvizálnak. Mégis, saját tapasztalataim évek óta – a Szegletkő más és más összetételű csoportjaival – ezt a feltételezést igazolják.

Bár az egyéni tapasztalatszerzést és az abból való következtetést magam érvényes eljárásnak tekintem, nem árt, ha az így születő eredményeket külső megfigyelők is ellenőrzik, ezért – a Józan Babák Klub megrendelésére – napjainkban két független kutatás is foglalkozik a speciális szükségletű fiúk színházi részvételével. Ezek közül most egy videóanalízis előzetes összefoglalóját idézem.

A vizsgálatot végzők a Józan Babák Klub négy, 2012-ben tartott hétvégi színháztréningjének videófelvételeiből választottak ki bemelegítő játékokat, valamint szobor-technikát ábrázoló részleteket. A bemelegítésekben a Józan Babák Klub társulatának tagjai és a Szegletkő Gyermekotthon nevelői közül 15 felnőtt, továbbá a gyermekotthonból 4-6 lakó vett részt, míg az elemzett szobrokat a fiúk mutatták be. A videók elemzése kockáról kockára történt.

Jelen beszámolónkban a playback-színházi foglalkozások deviáns gyerekek viselkedésre gyakorolt hatását vizsgáltuk meg. Eredményeink alapján ezek a rendszeres alkalmak számos szinten hasznosak a résztvevő gyerekek számára és olyan kooperatív, kommunikációs és énkifejezést segítő készségeket fejlesztenek, amelyek a mindennapi élet során is hasznosak lehetnek számukra, és segíthetik őket halmozottan hátrányos életkörülményeik leküzdésében és az előrejutásban.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni: annak ellenére, hogy a vizsgálatban részt vevő fiatalok egytől-egyig deviáns, magatartásproblémákkal küzdő fiatalok, az agresszió vagy a destruktív viselkedés egyetlen (!) esetben sem volt rájuk jellemző. Ez a figyelemre méltó tény erősen alátámasztja azt a megfigyelést, hogy a puszta odafigyelés és a feszültség- és agressziómentes, támogató környezet önmagában képes pozitív hatást gyakorolni még a kiemelkedően problémás fiatalok viselkedésére is.

A playback-foglalkozások azonban az elfogadó légkör mellett további, határozottabban körvonalazható készségeket is fejlesztenek a kooperáció és a kommunikáció területén. A playback-foglalkozások során a kiélezetten kooperatív színházi helyzetek természetes módon vezetik rá a gyerekeket a proszociális és együttműködő viselkedések működésére. A résztvevők azonnali visszajelzést kapnak viselkedésük következményeire, egyrészt a jelenet további résztvevőitől, másrészt a nézőktől. A folyékony szobor és a további playback-technikák gyakorlati módon vezetnek rá a helyes viselkedésre, mert odafigyelés és együttműködés nélkül megvalósíthatatlanok.

Az így szerzett gyakorlati tapasztalatokat a nézők verbális visszajelzései tovább árnyalják, így a folyamati és az utólagos verbális visszajelzés erős emlékké formálja a playback-jelenet során szerzett pozitív tapasztalatokat és segíti azok rögzülését.

A playback-színház olyan alternatív lehetőségeket mutat fel, amely a konfliktusok agressziómentes kezelését segíti elő. A résztvevők biztosabbá válnak az interakciók fogadásában és kezdeményezésében, erre utal a bemelegítő foglalkozásban megfigyelhető kezdeményezések növekvő száma és az interakciók célszemélyeinek bővülő köre is. A playback-jelenetekre jellemző, hogy egyszerre kell expresszíven megnyilatkozni és odafigyelni a másikra. Ez a jellegzetesség a mindennapi konfliktushelyzetekben is gyakran megjelenik, ugyanakkor gyakorlására, a kooperációs kihívás megszokására kevés lehetőség nyílik egy intézetben nevelt fiatal életében. A playback-jelenetek módot adnak ezen érzelmileg és kognitív szinten is kihívást jelentő helyzetek gyakorlására.

(Kaló–Kertész–Vida 2012)

Tizenhetedik feljegyzés: morális készség – A Szegletkő Gyermekotthonban élő fiúk a Józan Babák Klubban 2010 óta időszakosan ügyfélszolgálati szociális szakmai gyakorlatokon, illetve olyan anonim esetmegbeszéléseken vesznek részt, amelyeken munkatársaimmal egy-egy krízishelyzet kezelését tárgyaljuk. (A megbeszélések rendszeresen playback-színházi ábrázolásban végződnek.)

Korán feltűnt, hogy a fiúk saját élettapasztalataikra, empátiájukra és morális érzékükre hagyatkozva magabiztosan képesek eligazodni olykor gyakorlott segítők számára is kihívást jelentő helyzetekben, amilyen például egy-egy bonyolult gyermekelhelyezési ügy lehet. Napjainkban ezeket az adott történetekben „Mi helyes?” kérdésekre, vagyis az erkölcsileg értékelhető választások során adott feleleteiket elemezzük.

Anélkül, hogy elébe mennék majdani kutatási beszámolónknak, előre jelezhetem: erkölcsi, emberi, szociális kérdésekben sokan közülük épp annyira otthonosak, mint korosztályuk legtöbb tagja.

Más barátainkról

Tizennyolcadik feljegyzés: közös játék – A Józan Babák Klub Playback-színháza addiktológiáktól börtönökig sokfelé járt eddig eltelt lassan hat éve alatt. Úgy vélem, programjaink közül főként azokat érdemes kiemelnem, amelyekben lehetőségünk nyílt a közönséggel közös színpadi játékra. A Szegletkő Gyermekotthonban alakult Kavicsok társulata is ilyen együttlétek nyomán jött létre, majd vált önálló csoporttá.

Hajléktalanszállókon tartott tréningjeink, színházklubokba foglalt nyitott próbáink résztvevői közül többen voltak, akikkel közösen játszhattunk, akár a befogadó BMSzKI intézményeiben, akár hajléktalan alkotók művészeti fesztiválján, díjátadó ünnepségén. Vagy épp értelmileg középsúlyos mértékben akadályozott fiatalokkal, akik a Magmakamra Műhelyben többféle művészeti ágban alkotnak, s a jelen könyvünk borítóján látható szobrot is ők készítették. Legújabb játszótársaink pedig Józsefváros Magdolna-negyedében élő 9-10 éves gyerekek, akik 2013 őszén, néhány hete mutatkoztak be a Józan Babák Klub színpadán.

Tizenkilencedik feljegyzés: szabadság – Egy efféle fejezet végén jogos megkérdezni, minek is örülünk az életben, mi inspirál bennünket, ha a mindennapokban folyton folyvást saját és mások addiktív, szociális, lelki, értelmi és más problémáival találkozunk, azok kezelésével foglalkozunk? Csak remélem, hogy hozzám hasonlóan a Józan Babák Klub Playback-színházának tagjai és más színpadi társaink is egyetértenek Konrád György válaszával: „Az emberi méltóság titka: nevetni tudás az akadályokon. Ezeket, ha túl komolyan veszem, fölértékelem és túlerőhöz juttatom. A szabad ember rögtönöz, közelségében várjuk, hogy jöjjön a váratlan, kíváncsiak vagyunk, hogy most mi következik, várjuk az élet vidám győzelmét a köznapi agónia felett.”

Irodalom
1. Elekes Zsuzsanna – Nyírády Adrienn (2007): A problémás drogfogyasztás elterjedtségének becslése fogás-visszafogás módszerrel. In: Addiktológia. 2007. 2. 97-112. p.
2. Hérodotosz (1988): Perzsa szokások I 131-140. In: Görög történetírók. Hérodotosz történeti könyvei. Karsay Orsolya fordítása. Európa Könyvkiadó. 58. p.
3. Horváth Szabolcs (2003): Szocioterápiás szakmai irányelvek. In: Magyar Pszichiátriai Társaság terápiás irányelvei. Lélekben Otthon Kft. 404-405. p.
4. Kaló Zsuzsa – Kertész Máté – Vida Péter (2012): A playback-színház hatásvizsgálata a viselkedéses változások tükrében - beszámoló a TÁMOP-5.2.5/B-10/1-2010-0099 „Anyukám világa” című projekt keretében végzett kutatási részfeladatról. Kézirat.
5. Konrád György (2013): A szabadság paradoxonai. In: Élet és Irodalom. LVII. évfolyam, 42. szám. 13. p.
6. Nagy Melinda (2011): „Láttam a fiún, megértette, mit jelent, ha megszúrunk valakit” – a Józan Babák Klub és a Kavicsok playback-színházi társulatairól. In: Gyermekvállalás és droghasználat. Magyar Emberi Jogvédő Központ – Józan Babák Klub. 148. p.
Link: http://jozanbabakplayback.blogspot.hu/p/irodalom.html (letöltés: 2013. 12. 02.)
7. Nemzeti Drog Fókuszpont (2013): Magyarország – 2013-as éves jelentés az EMCDDA számára. 
Link: http://drogfokuszpont.hu/wp-content/uploads/EMCDDA_jelentes_2013_HU1.pdf  (letöltés: 2013. 12. 02.)
8. Oberth József (2006): Józan Babák – Tagadó mód. In: Magyar Narancs. 18. évfolyam, 44. szám (2006. 11. 02.).
Link: http://magyarnarancs.hu/lokal/jozan_babak_tagado_mod-66210 (letöltés: 2013. 12. 02.)
9. Oberth József (2007a): Védelmi hiba. In: Magyar Narancs. 19. évfolyam, 1. szám (2007. 01. 11.).
Link: http://magyarnarancs.hu/lelek/a_drog_es_a_kiskoruak_vedelmi_hiba-66583 (letöltés: 2013. 12. 02.)
10. Oberth József (2007b): Tükör által világosan. In: Magyar Narancs. 19. évfolyam, 21. szám (2007. 05. 24.).
Link: http://magyarnarancs.hu/lelek/playback_szinhaz_tukor_altal_vilagosan-67156 (letöltés: 2013. 12. 02.)
11. Sebeők János (1988): Médium. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. 45. p.

---

[i] Kiskorúnak a 0-18 éves korosztály tagjait nevezzük, a gyakran tévesen alkalmazott „fiatalkorú” kifejezés csak a büntetőjogban létezik.

[ii] A pentakristály elnevezés feltehetően a pentedron, szintetikus katinon származékra utal. A pentakristály terjedéséről lásd: 2012-es éves jelentés (Nemzeti Drogfókuszpont, 2013)!